Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Gál Sándor: Tokaji aszú (1) (esszé)
Gál Sándor Tokaji aszú (1) (Emlékek és gondolatok a Tokaji írótábor évtizedeiről) KEZDETEK - TALÁLKOZÁSOK A hatvanas évek közepén Tokajt még csupán a Himnuszból ismertem. Pozsonyban éltem és dolgoztam, és soha meg se fordult a fejemben, hogy valaha is elmenjek - mert hát miért is? - ebbe a Kölcsey által nemzeti himnuszunkba emelt városba. Ám a sors, meg az élet sok mindent csodálatosan össze tud keverni, és semmi sem történik úgy, ahogy azt előre elképzeltük, vagy ahogy azt szerettük volna. Lévén Duna menti, mindig is azt hittem, hogy az Iszter mellől engem soha semmi el nem vihet más tájakra. Hanem aztán a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, amikor az akkori Csehszlovákiában meglódult a világ - benne a társadalom meg a történelem is -, egyszeriben lehetőség nyílott arra, hogy Kassán ismét magyar színházat „csináljunk”. Amikor Beke Sándor Pozsonyban a Grand kávéház előtt az egyik reggel azzal állított meg, hogy vállalnám-e a kassai magyar színház dramaturgiai tennivalóit, azt válaszoltam, hogy az ilyen kérdést állva nem lehet eldönteni, ezért gyorsan bementünk az imént említett kávéházba, s mire a pincér kihozta a megrendelt kávét, én már a kassai színház dramaturgja voltam. Hogy e hirtelen döntést követően milyen hónapok s évek következtek, azt most meg se próbálom elmondani, a lényege az és annyi, hogy fél évvel az iménti jelenet u- tán már kassai lakos voltam, együtt a Thália Színház mintegy húsz tagjával, munkatársával. Az időben nekem már megjelent vagy fél tucat könyvem, s valamennyire tájékozott voltam a magyarországi irodalomban is, így azt is tudtam egyebek között, hogy Miskolcon megjelenik a Napjaink című irodalmi lap. Ezt, ennyit tudtam, de semmi egyebet. Még a lapot se láttam, s hogy kik szerkesztik, s kinek, azt a távolság jótékony köde takarta el előlem. Azonban amikor vagy kétévi nagyon kemény munka után a Thália Színházból Krivosik István igazgató mosolyogva kitette a szűrömet, elhatároztam, hogy átruccanok Miskolcra, Napjaink-nézőbe. Nem munkát kerestem, az volt, hanem valami értelmes kapcsolatfelvételre gondoltam, lévén már a pozsonyi Hét kassai szerkesztője. Egy kis eligazítás után meg is találtam a Napjainkat, ahol egy fiatalember makacs figyelemmel verseket olvasott. Ez a fiatalember Serfőző Simon volt. Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s láttam, hogy legfeljebb annyit tud rólam, amennyit én őróla. Aztán Zimonyi Zoltánt is előkerítették, aki akkor a lap főszerkesztő-helyettese
