Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)
A barátom története megyek a fiúkhoz, apám meg se próbált visszatartani, csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra. * * * Aztán eljött november 4. Épp járőrözni voltunk, mikor meghallottuk a már ismerős dübörgést, csakhogy most sokkal félelmetesebb volt, mert ezúttal nem egy tank dübörgött az utcában, hanem tíz, és esélyünk se volt velük felvenni a harcot. Mást nem tehettünk, kénytelenek voltunk visszavonulni, és rohantunk a főhadiszállásra, hogy legalább nekik megvigyük a támadás hírét, ám ott már ott voltak a fiúk, akik máshol járőröztek, és ők is ugyanazt mondták, hogy jönnek a tankok. Ekkor azonban már felesleges is volt mondani, hogy mi a helyzet, hiszen minden irányból ágyúzás hallatszott, a szünetekben pedig kelepeltek a géppuskák. Totális támadás! Mindenki a parancsnokot nézte, aki még a legválságosabb helyzetekben is megőrizte a nyugalmát, és higgadt utasításaival tekintélyt vívott ki. Most azonban ő is behunyta a szemét, mint akinek meg kell emésztenie az imént hallottakat, majd mikor újból kinyitotta, már rendezettek voltak, ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint azelőtt. „Akkor ennyi volt, fiúk, menjetek haza, a további ellenállás már öngyilkosság volna.” Döbbent csend követte szavait, aztán, mint a vulkán, felszínre törtek az indulatok. Mindenki a vérmérséklete szerint viselkedett, volt, aki kiabált, és gyávának nevezte a parancsnokot, mert a harcnak még nincs vége, az csak most kezdődik, és volt, aki csak csendesen zokogott. Én végig a parancsnok arcát néztem, és arról mindent leolvashattam, hogy minden elveszett, és nincs remény. így aztán „Méretessel” együtt hazamentünk. Otthon a szüléink aggódtak miattunk, mert a rádióban akkor már elhangzott Nagy Imre beszéde, és ők is úgy látták, mint a parancsnok, hogy tizenéves gyerekek nem szállhatnak szembe a világ legerősebb hadseregével. Az igazat megvallva mi akkor annyira kimerültek voltunk, hogy fel se fogtuk az események súlyát, és csak miután két napot átaludtunk, azután gondolkoztunk el azon, mi is történt, és akkor mindketten tényleg elkeseredtünk, mert tudtuk, hogy egy álomnak vége. Egy álomnak, amit nemcsak mi álmodtunk, hanem rajtunk kívül még sokmilliónyian. így évtizedek távolából visszatekintve arra az őszre, nekünk az a két hét jelentette a felnőtté válást. Mert az a két hét igenis kikövetelte, hogy felnőttként gondolkodjunk, és tudatosítsuk, bármikor meghalhatunk, és bajtársaink is meghalhatnak, tehát felelősséggel tartozunk egymásért. Emlékszem, volt köztünk egy fiú, talán tizenhárom éves lehetett. Mindenki csak „Nemecseknek” hívta, mert olyan volt, ahogy mindnyájan elképzeltük, hogy a Pál utcai fiúkból „Nemecsek” csakis ilyen lehet. Nos, ezen a „Nemecseken” az első pilllanattól fogva látszott, hogy fogalma sincs mit keres köztünk, és miről is
