Irodalmi Szemle, 2007

2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)

Százdi Sztakó Zsolt

„Méretes” azonban nem így gondolkodott, mert az ő szeméből peregtek a könnyek, és a vállát rázta a néma zokogás.

* * *

Még aznap délután átestünk a tűzkeresztségen. Épp őrjáraton voltunk az e- gyik mellékutcában, mikor hirtelen földübörgött alattunk az utca, aztán sokáig más se történt, csak ezt a félelmetes dübörgést hallottuk, majd befordult az utcába egy szovjet tank.

Nyakunkba szedtük a lábunkat, és eltűntünk egy kiszögellés mögött. Onnan lestünk ki a tankra, ami megállíthatatlanul közeledett, és a dübörgés egyre félelmetesebb lett.

Azt tudtuk, hogy ezt a tankot nem szabad tovább engednünk, mert ha eljut a törzshelyünkig menthetetlenül szétlövi azt.

Öten voltunk, a parancsnokunk egy egyetemista volt, aki megtanított bennünket Molotov-koktélt készíteni. Egy benzines palackba dugtunk egy rongyot, a- mit meg kellett gyújtani, miellőtt a palackot eldobtuk. Egyszerű, de hatékony fegyver, ha a tankot jó helyen találta el. Igen ám, de ehhez a tank közelébe kellett férkőzni, és ezt a feladatot is „Méretes” vállalta el. A következő pillanatban már el is tűnt a házban, ami mögött elrejtőztünk, és rövidesen az egyik erkélyen jelent meg.

Megvárta, amíg a tank majdnem az erkély alá ér, és akkor dobta rá a palackot, majd a lakásba húzódott az erkélyről. A Molotov-koktél felgyújtotta a tankot, és a tankot lezáró csapóajtók felcsapódtak, és égő ruhájú katonák ugráltak ki. Az egyik katona annyira meg volt zavarodva, hogy géppisztolyából folyamatosan tüzelt. Azt az erkélyt lőtte, ahonnan a Molotov-koktélt rájuk dobták. Minket annyira megrendített a látvány, hogy elfelejtettünk visszalőni.

Nemsokára előkerült „Méretes”, és mi ujjongva lapogattuk meg a vállát, hogy micsoda hőstettet vitt véghez. Aztán az egyik társunk észrevette a golyónyomokat a kabátján, vagy öt golyónyomot számoltunk meg.

Az történt, hogy reggel, mikor eljöttünk otthonról, a nagy izgalomban egyikünk se hozta magával a kabátját, csakhogy az időjárás ilyenkor már meglehetősen hűvös volt, ezért aztán mindketten kölcsönkabátban voltunk. Az ő kabátja akkora volt, mint egy sátorlap, és úgy állt rajta, mint egy hordó, de most épp ez volt a szerencséje, mert bár a kabátot kilyuggatták, a golyók, de a teste sértetlen maradt.

Vissza a lakásunkra csak a harmadik napon kerültünk, ötvenkét órás állandó harc és járőrözés után már alig álltunk a lábunkon, a főhadiszálláson pedig nem lehetett pihenni, állandó volt a jövés-menés, a sebesültek pedig folyton jajgattak, a- míg el nem szállították őket a kórházba.

Féltem, hogy otthon mi vár, de úgy látszik, a szüléimben nagyobb volt az aggódás és az öröm, hogy viszontlátnak, minthogy szemrehányást tegyenek nekem. Csak az anyám vizsgált végig, hogy meg van-e mindenem, nem esett-e bajom, aztán ágyba dugott.

Miután tizenkét órát aludtam, és bejelentettem, hogy akkor én most vissza