Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)
A barátom története „Követeljük, hogy adjanak nekünk puskákat, mi is lőni akarjuk a ruszkikat.” „Ezek itt nem ruszkik, hanem ávósok, ti pedig még gyerekek vagytok, akiknek a kezébe nem való a puska.” Ekkor az egyik fiút a vállán eltalálták, mire fájdalmasan felkiáltott, és kiesett a kezéből a puska. Kisvártatva valahonnan előkerült egy fiatal lány, akin vöröskeresztes karszalag volt, és kezelésbe vette a sebesültet, aki egyfolytában jajgatott. A fiú társai abbahagyták a lövöldözést, és segítettek kicipelni a sebesültet a tűzvonal- ból, hogy a lány kezelésbe vegye. Valami titkos jelre ekkor a főutcán feltűnt egy fehér autó, aminek az oldalára egy nagy vöröskereszt volt pingálva. Az autó befordult az utcába, és megállt a grundnál. Egy ápoló és egy orvos szállt ki belőle, de nem az előbb megsebesült fiúhoz mentek, akit a fiatal lány kezelt, hanem eltűntek a valamikori légópincében, amit mi is gyakran használtunk játékra. Rövidesen egy hordágyat cipelve bukkantak elő, amin egy másik sebesült feküdt, aki láthatóan rosszabb bőrben volt, mint az előbb megsebesült fiú. A jelenetet látva a fiúk elsápadtak, és páran, akik az előbb legjobban hangoskodtak, behúzták a nyakukat. A fiú ekkor a házra mutatott: „Fiúk, ki vállalkozik rá, hogy kilövi azt az ablakot?” A fiúk, akik az előbb olyan nagy hangon követeltek fegyvereket, egyszerre úgy néztek ki, mint a félős kisgyerekek, akik még anyjuk szoknyájába kapaszkodnak. Meglepődtem, mikor pont „Méretes” emelte fel a kezét, aztán némi habozás után én is csatlakoztam hozzá. A férfi némán a fedezék felé intett, majd a többi fiú felé fordult. „Ti pedig tűnjetek el, még bajotok lehet.” „Méretes” a földön heverő puskát vette magához, nekem pedig a másik fegyveres adta át a puskáját. Lehasaltam a fedezék mögé, és jobb szememet behunytam, a balt pedig olyan szűkre húztam, amennyire csak tudtam, ahogy azt a lövészeten tanultam. Eleinte semmit se láttam, és a célkereszttel végigpásztáztam az ablakokat, amíg ráakadtam az alakra, aki ott állt az egyik ablakban, és talán épp engem vett célba. Kicsit megremegtem a gondolatra, hogy elég, ha ő egy pillanattal előbb húzza meg a ravaszt, hogy én sebesüljek vagy haljak meg. Aztán, meghúztam a ravaszt. Mellettem a másik lövés ugyanabban a pillanatban dördült el. Aztán, az alak eltűnt az ablakból, és többet abból az irányból nem is lőttek. Nem mondom, jólesett a többiek elismerő pillantása, de ekkor „Méretesre” néztem, aki olyan sápadt volt, mintha őt lőtték volna meg. „Lehet, hogy megöltem.” Belegondoltam. Igen, lehet, hogy az én golyóm ölte meg, de ha nem én lövöm le őt, akkor ő lő le minket. Ez a harc törvénye. Kegyetlen törvény. Ha nem szégyelltem volna magam, legszívesebben eldobtam volna a puskámat, hogy meg se álljak hazáig, és jól kisírjam magam anyám vállán, de hát akkor még úgy gondoltam, hogy az igazi férfiak sose sírnak.
