Irodalmi Szemle, 2007

2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)

Százdi Sztakó Zsolt

berek, most viszont az utca üres volt, mint vasárnap vagy ünnepnapon. Aztán egy újabb lövés dördült el, és anyám elrángatott az ablaktól. Sose felejtem el azt a rettegést, amit ekkor a szemében láttam.

Apámat a rádió előtt találtam, ahogy sápadtan csavargatta a kereső gombját. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez? Rám nézett, és azt mondta „Forradalom”. Aztán megtiltotta, hogy az utcára kitegyem a lábam.

Alig vártam, hogy a reggeli utolsó falatját is lenyeljem, és már mentem is le „Méreteshez”. Meglepetésemre, az ő szüleit ugyanolyan idegesnek találtam, mint az enyémeket. Az anyja, mikor meglátott, maga elé állított, alaposan szemügyre vett, mintha azt vizsgálná, hogy meg van-e mindenem, majd magához ölelt.

Megkérdeztem „Méretest”, hogy ők miért olyan idegesek, hisz ez a forradalom nekik csak jót hozhat. Az apja úgy nézett rám, mint az előbb az én apám „Jegyezd meg, fiam, hogy ahol lőnek, az sose hozhat jót”.

* * *

Alig vártam, hogy „Méretessel” egyedül maradjak, és rávegyem, hogy mi magunk járjunk utána a dolgoknak, amiből a felnőttek ki akarnak hagyni minket. Meglepetésemre nem kellett őt sokáig győzködnöm, bár neki is megtiltották, hogy az utcára kimenjen, de ő is úgy gondolta, mint én, hogy a felnőtté válás küszöbén jogunk van az eseményekben részt venni, mert a mi jövőnkről van szó.

így aztán azt mondtuk a szüleinek, hogy a barátainkkal van találkozónk, a- kik szintén a házban laknak, és elindultunk, mintha hozzájuk mennénk, de amikor már nem láttak, kilógtunk a néptelen utcára.

Nem mondom, az elején torkunkban dobogott a szívünk, hisz mi is tudtuk, hogy veszélyes ösvényre léptünk, és elég egy eltévedt puskagolyó, hogy megsebesüljünk, vagy akár meg is haljunk. Mindketten hallottunk már ilyen történeteket a szüléinktől. Nekem például az anyai nagyapám így halt meg Budapest ostromakor, mikor az óvóhelyről kimerészkedett, hogy élelmet szerezzen a családnak. Nem tudtuk, hogy merre induljunk, ezért hát vaktában mentünk valamerre, és reméltük, hogy a lövések majd eligazítanak.

Meglepetésünkre, az utca nem volt olyan kihalt, mint mi gondoltuk, és úgy látszik, mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak, mert csupa korunkbéli fiatal volt az utcán, vagy még fiatalabbak.

A grundon végre, ahol tegnap fociztunk, megtaláltuk a lövöldözőket. Az ott található sittből hevenyészett barikád mögül lőtték a szemközti épület ablakait. Pontosabban, onnan lőttek rájuk, ők pedig visszalőttek. Hárman voltak, és egyikük se lehetett több húszévesnél. Inkább csak vaktában lövöldöztek, mint célzott lövéseket adtak le, ezt mi, akik a gimnáziumból rendszeresen jártunk lőgyakorlatra, azonnal megállapítottuk.

A grund szélén akkor már egy csoport utcakölyök bámészkodott, egy középkorú férfi pedig előttük állt, és veszekedett velük, hogy menjenek haza, mert ez itt veszélyes, eltalálhatják őket a golyók.