Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)
A barátom története Az ő lakásuk tökéletesen olyan volt, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy a- hol nálunk Lenin, Sztálin és Rákosi portréi függtek a falon, ott náluk a feszület volt. * * * A Forradalom a mi számunkra úgy kezdődött, hogy fociztunk a grundon. Volt az utca elején egy üres telek, amin valamikor bérház állt, amit a háború végén találat ért, itt szoktunk vérre menő csatákat vívni. Most is itt fociztunk, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a főutcán emberek vonulnak végig. Különös egy menet volt ez, mert az embereknél se transzparensek nem voltak, se jelszavakat nem skandáltak, csak komor elszántsággal az arcukon mentek. Mi, ott a grundon összenéztünk, és mikor az utolsó ember is elhaladt előttünk, a tömeg nyomába eredtünk, amihez a mellékutcákból folyton újabb csoportok csatlakoztak, úgyhogy a tömeg egyre dagadt. Már messze jártunk a grundtól, amikor észrevettem, hogy „Méretes” nincs mellettem. Szegény fiú, már most megtanulta, hogy vannak dolgok, amiből neki jobb kimaradni, csakhogy olyan is van, amiből egyszerűen nem szabad kimaradni. Az emberek végig megőrizték némaságukat, se egy kiáltás, se füttyszó nem harsant, és épp ez tette olyan félelmetessé a tömeget, a hallgatásuk. Olyan félelmetes volt most a tömeg, hogy senki nem merte az útját állni. Talán, ha most valaki elkiáltja magát, és elkezd valami idióta jelszót skandálni, akkor a rendőröknek is könnyebb lett volna beavatkozni, mert akkor már rendzavarás van, ami ellen fel kell lépni, de így, hogy a tömeg csak némán vonult, nem volt mit tenni. Aztán kiértünk egy térre, a tömeg ekkor már körülbelül ezerfős lehetett, és mi ott osontunk utóvédként a nyomában. Ekkor egy fiatal srác, pár évvel lehetett öregebb nálunk, felugrott egy ott álló szobor talapzatára, ami valami hősies pózba merevedve ábrázolt egy kucsmás orosz katonát, és elkezdte szavalni a Nemzeti dalt. Egyik karjával átölelte a szobrot, hogy le ne essen, és annál a résznél, hogy „Esküszünk! Esküszünk! Rabok tovább nem leszünk!”, úgy üvöltött, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Miután ő befejezte, a tömegből valaki elkezdte a Szózatot énekelni, amihez fokozatosan csatlakoztak a többiek is. Mi még nem tudtunk semmit, hogy miről szól ez az egész, de valahogy megérintett minket a pillanat varázsa, és megilletődve álltunk ott. Aztán valaki a hátsó sorokból meglátott minket, és hazazavart, hogy gyerekek vagyunk, semmi keresnivalónk ott, könnyen bajba kerülhetünk, és otthon elvernek, ha a szüléink megtudják, hogy hol voltunk. * * * Másnap hajnalban fegyverropogásra ébredtem, a szüleim akkor már talpon voltak, és anyám idegesen járta a szobákat, az ablakokat függönyözte le. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt válaszolta, hogy az utcán lőnek. Odamentem az ablakhoz, és kikukucskáltam a résen, de az utcán nem láttam senkit, ami már önmagában is feltűnő volt, hiszen ilyenkor már munkába mentek az em
