Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - Százdi Sztakó Zsolt: A barátom története (novella)
Százdi Sztakó Zsolt A barátom története Egy osztályba jártunk, a „Méretes” meg én. Azért hívtuk így, mert az osztályban nem volt nála magasabb fiú. Igazság szerint a gimiben sem, habár csak elsős volt, és ha jól kihúzta magát, még a kosárlabdapalánkot is fölérte (akkoriban rendkívül népszerű volt a kosárlabda a fiúk közt, hisz előző évben nyertük meg az Európa-bajnokságot, ráadásul a döntőben a szovjeteket győztük le). Ha ragaszkodunk az igazsághoz, tulajdonképpen nem is lett volna szabad barátkoznunk, hisz az én apám párttitkár volt, az ő családja pedig oda tartozott, a- mit akkortájt úgy hívtunk, hogy klerikális reakció. Az egyik nagybátyja pap volt, aki Mindszenty mellett szolgált, és ő is rendkívül vallásos fiú volt, amiért rendszeresen került gúnyolódások kereszttüzébe. Őt azonban ez láthatóan nem zavarta, hogy az osztályfőnök rendszeresen megállt a padjánál, és jó hangosan, hogy az egész osztály hallja, így szólt hozzá: „Mi van Hornyák, már megint szoknyában ministráltunk?”, mire az osztálynak arról a részéről, ahol a fiúk ültek, azonnal felhangzott a nyerítés. Először én is a nevetők közt voltam, aztán otthon elmeséltem, hogy az osztályunkba jár egy katolikus fiú, osztályfőnök elvtárs hogyan szégyenítette meg. Apám nem szólt semmit, csak behívott a dolgozószobájába, és elbeszélgetett velem, ami után égő fülekkel, megszégyenülten oldalogtam onnan ki. „Tudod, fiam, mi is zsidók vagyunk, de én ezt nem hangoztatom, mert köny- nyen elveszthetném az állásomat. Ezért aztán én tisztelek mindenkit, akinek van bátorsága megvallani a hitét, és szeretném, ha te is tisztelnéd őket.” Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy ez a rendszer mégse lehet annyira nagyszerű, amennyire mondják, ha arra kényszeríti az embereket, hogy tagadják a hitüket, és ekkor kezdtem „Méretessel” barátkozni, aki kezdetben semmit sem értett, hogy mit akarok tőle, és azt hiszem, gyanakodott is. De aztán sikerült a bizalmába férkőznöm, és a legjobb barátok lettünk. Pontosabban, neki én voltam az egyetlen barátja, mert a többiek páriaként kezelték, mint Indiában az érinthetetleneket, a legalacsonyabb kasztba tartozókat. Nem is tudtam, hogy egy házban lakunk, az ő lakásuk egy emelettel a miénk alatt volt, és miután barátok lettünk, gyakran jártam hozzájuk. Azelőtt azt hittem, amit a tanáraink is igyekeztek belénk sulykolni, hogy minden reakciós lakása valami irtózatos bűnbarlang, és csak most ébredtem rá, hogy ez mekkora hülyeség.
