Irodalmi Szemle, 2007

2007/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2007 - Duba Gyula: „...őrződik bennünk egykori táncaink és dalaink emléke” (Takács András szakírói és koreográfusi munkásságáról)

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2007

nem kevésbé hatékony és lényegi formája lehetett a népművészet. A dal, a tánc, a zene! Amelyekben szintén a népi „géniusz” fejeződik ki, mint a költészetben. Sőt alighanem ősibb kifejező formái a léleknek, mint az írás. Nem kívánok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de könnyű elképzelni, hogy az embernek, amikor már „lelke” lehetett, első önkifejező, tehát a művészet felé vezető megnyilvánulása a hang és a mozgás volt, valamiféle tánc és ének csírái, melyek által az érzései megnyilvánultak. A feltételezést tapasztalataink is alátámasztják, népművészeti mozgalmunk írásbeliségünkkel együtt alapozódott meg, a Csemadok köré szerveződve, szervezeteibe tömörülve. Ösztönös magyar mivoltunk általa nyert kifejezést.

Takács Andrást ott találjuk ennek az egyre erősödő lendületnek a legelején. Először a Szlovák Állami Népművészeti Együttes táncosa, majd a Csemadok szakelőadója és a legendás Népes egyik alapítója, koreográfusa és táncegyüttesének a vezetője. Azóta a hazai magyar táncmozgalom meghatározó egyéniségeként tarthatjuk számon. Mozgáskultúraként is számon tartják a táncot, de több annál: a közösségi lelkület és az egyéni lélek alkotó kifejeződése! A kezdetekre való emlékezés már-már heroikusnak mondható képet rajzol, de a realitások metamorfózisát is elénk vetíti. A kezdeti ideológiai gyakorlat iskolákat, lapokat, Magyar Könyvkiadót, Népest és önálló magyar intézményrendszert hoz létre. De a politika megérzi bennük a kisebbségi öntudat léterőit, a sajátos magyar törekvéseket és alkotásvágyat, és kezdi visszafogni az önállóság bázisait. A Pedagógiai Főiskolát, a Kiadót, a Népest is megszüntetik. Ötvenhat táján bonyolult lett a helyzetünk. Ekkor már az Ifjú Szivek bontogatta szárnyait. A forradalom hírét nálunk versek és tánc motiválták. Mintegy a lélek mozdulása, hangjai. Ötvenhat fél évszázados jubileuma alkalmából mondta Tőzsér Árpád, hogy míg Budapesten a fiatalok kirobbantották, nálunk az Ifjú Szivek akkori szólistái mintegy „eltáncolták a forradalmat!” Akkor tett lehetett a tánc, mintegy a mi „felkelésünk” önkifejező aktusa. Ennek a táncművészetnek volt egyik alkotóereje Takács András! Gömörből hozta, bizonyára génjeiben a gömöri folyók és dombvidék népének mozgásesztétikáját, szenvedélyének lendületét és koreográfiáját, azt a sajátos közösségi mozgás-és formakultúrát, fiziológiai esztétikumot, amely az embert tudatos léte óta kíséri és segít kifejezni örömeit vagy bánatát.

A népművészek s a táncmozgalom tömegeket mozgatott és éltetett évtizedeken át. Tanított és késztetett nemzeti értelemben élni, magyarként lenni! Fesztiváljaink összehozták a falvak népét, felfedték a közösségben lévő gazdagságot, és esztétikai élménnyel táplálták a lelkeket. A magányos ember szorong, a közösségben lévő biztonságban érzi magát. Az anyanyelv, az ének és a tánc önbizalmat kelt, megérezzük a tömeg erejét és a műsorok lelkületét. Feltárulnak a gyökerek! A múlt társas alkalmai, a fonók s a kukoricafosztások, a kántálás és a tavaszváró „kiszé- zés”, mindazok az erők, amelyek elődeink, őseink, tehát történelmi sorsunk elemi reflexeire és életvágyára alapultak. Irodalomtörténetünk feltárja a múltját, hogy gyökerei megismerésével mintegy igazolja létét és formálja jövőjét. Hasonló