Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - TALLÓZÓ - Bárány Tibor: Amit Yambo nem tudott (Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze)
TALLÓZÓ dakiadványokat), saját iskolai füzeteit, végighallgatja a negyvenes évek szinte teljes zenei kínálatát (a slágerektől kezdve a fasiszta mozgalmi dalokig). Eco regénye, az alcím ígéretével összhangban, „képes regénnyé” változik: a kötet oldalain képregényrészletek váltakoznak lemezborítókkal, regénycímplapok folyóiratillusztrációkkal, fényképek bélyegekkel és filmplakátokkal. A Loana királynő... második részében Yambóval együtt elhagyjuk a filozófiai gondolatkísérlet világát és egy posztmodern anti-detektív- regény, egy filológiai titokregény kellős közepén találjuk magunkat. A főhős konkrét szövegek összehasonlító elemzése révén próbálja kikövetkeztetni saját egykori olvasói tapasztalatait és beidegződéseit. Hamar rádöbben, hogy a különböző szövegek olyany- nyira eltérő implicit olvasói szerepeket írtak elő számára, hogy huzamosabb időn keresztül nem lehetett képes ezeknek megfelelni: vagy a háborús fasiszta történetek, vagy az amerikai képregények, vagy a csacska szerelmes slágerek, vagy a fronton szolgáló kedves után epekedő dalok, vagy a végső győzelmet harsogó indulók, vagy az afrikai gyarmatosítók, vagy a világegyetemet felszabadító, zsarnokölő szuperhősök, vagy a védelemre szoruló, gyenge, légies nők, vagy a családjuknak élő, erkölcsös asszonyok, vagy a titokzatos és nagyhatalmú Loana királynő világa lehetett folytonos Yambo gyerekkorának világával. A főhős, saját belső „titokzatos tüzének” fel-fellobbanását figyelve végül eljut a megfejtésig: 1942 tavaszán Yambo már elutasította a fasiszta propaganda által felkínált olvasói szerepeket. A filológiai nyomozás tehát sikerrel jár, töb- bé-kevésbé fény derül a kiskamasz főhős kulturális szerepválasztásaira — ám, ahogy Yambo maga is megjegyzi, mindeközben „nem a saját gyerekkoromat éltem át újra, hanem az egész nemzedékemét”. A gyermekkori olvasmányok, képek és zenék nem hívják elő a főhős emlékeit; a papírmemória akkor is papírmemória marad, ha az emlékező gondosan irányítva keretek közé szorítja az emlékezés folyamatát („az emlékezés nem luxus, hanem munka”, figyelmezteti Yambót már a regény elején az orvosa). Mindösszesen arra derül fény, hogy feltehetőleg egy traumatikus háborús élmény és egy megrázó, csupán a képzeletben beteljesült fiatalkori szerelem késztethette a főhőst arra, hogy nagyapja házában „archiválja” gyerekkorát, és élete következő negyven évében, amennyire csak tőle telik, próbálja meg elfojtani gyermekkori emlékeit. A regény első részében oly sokszor felbukkanó köd (Yambo ébredése után szinte azonnal megtudja magáról, hogy egész életében szenvedélyesen gyűjtötte a ködről szóló irodalmi idézeteket) nem pusztán a kómából ébredő főhős múltkeresésének metaforája - a ködnek átvitt értelemben és szó szerint is a gyermekkori traumatikus élményhez van köze. És ezt a traumatikus élményt, valamint Yambo kamaszkori „nehéz szerelmének” történetét a regény harmadik részéből ismerhetjük meg. A Loana királynő... harmadik részének elején Yambo ismét kómába esik, és szabályos, ámde irányíthatatlan rendben újraéli kiskamaszkorát. Az elbeszélői alaphelyzet immár végletesen valószerűtlenné válik (továbbra is Yambo marad a narrátor, noha a regény utolsó mondatai arra engednek következtetni: soha nem ébredt fel a kómából) - mégis többé-kevésbé szabályos ifjúkori önéletrajzot olvashatunk: a kiskamasz Yambo a kiskamasz Eco alteregójává lesz (napestig sorolhatnánk a hangsúlyos életrajzi párhuzamokat). Persze Yambo auto- grafikus elbeszélőként számos irodalmi műfaj kódjait alkalmazza: hol ifjúsági regényt
