Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - TALLÓZÓ - Bárány Tibor: Amit Yambo nem tudott (Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze)
TALLÓZÓ ba zárt Mary mindent tud, ami a fizikai világról egyáltalán tudható, így mindent tud például a színekről - mégis meglepődik, amikor a szobából kilépve megpillant egy piros paradicsomot.* Jackson gondolatkísérlete a fizikaiizmus álláspontját szeretné cáfolni, azt az álláspontot, amelynek értelmében minden tény fizikai tény, minden valódi tudás fizikai tudás. (Ha Mary valóban minden fizikai tényt ismer a színekkel kapcsolatban, viszont amikor megpillant egy valódi paradicsomot, valóban valami újat tud meg a színekről, akkor léteznek nem fizikai tények is.) Az Eco-regény gondolatkísérlete természetesen nem a fizikalizmussal áll kapcsolatban: Yambo nem természettudós, hanem bibliofil könyvkereskedő és szenvedélyes olvasó, így hát szemantikus memóriája nem elsősorban a fizikai világra vonatkozó természettudományos állításokat, hanem kulturális, történeti információkat tartalmaz - ennek megfelelően a gondolatkísérlet is más irányba fordul: Yambo számára nem az az érdekes, hogy meglévő elméleti ismereteiből le tudja-e vezetni, hogy megfelelő körülmények között milyen érzéki tapasztalatokkal fog rendelkezni, hanem az, hogy hogyan képes, illetve képes-e egyáltalán helyreállítani az identitását. A Loana királynő... gondolatkísérlete a személyes azonosságról szól: Yambo pillanatok alatt rádöbben, hogy kizárólag a szemantikai memóriájában tárolt kulturális információk segítségével (lásd: „papírmemória”) soha nem fogja megtudni, kicsoda is ő valójában. A szemantikai emlékezet nem lehet elégséges feltétele a személyes azonosságnak (jóllehet valószínűleg szükséges feltétele) - a hibátlanul működő kulturális és nyelvi emlékezet nem teremt egységes, önazonos szubjektumot. Másképpen fogalmazva: nem igaz, hogy az én csupán nyelvi konstrukció, nem igaz, hogy nincs semmi a szövegen kívül. Személyes emlékek híján Yambo nem képes összerakni az énjét: csetlik-botlik a saját életében, nem találja magát az őt körülvevő személyközi viszonyok hálójában. Elsősorban a titkárnőjéhez és mindeneséhez, a nála jóval fiatalabb Sibillához fűződő érzelmeinek kuszasága nyomasztja - Sibilla vajon az Örök Nő, akit a főhős gyermekkora óta keres, vagy az idősödő férfi erejének és hatalmának kiszolgáltatott, megalázott szerető, vagy egyszerűen ügyes szakember, akivel Yambo korrekt munkakapcsolatban áll, és aki iránt legfeljebb visszafogott atyai érzelmeket táplál? Eco szellemes választ ad a korábbi regényeit ért (egyébiránt többé-kevésbé félreértéseken alapuló) bírálatokra: számos kritikus megjegyezte, hogy az Eco-hősök, gondoljunk csak A rózsa neve Baskerville-i Vilmosára vagy A Foucault-inga Belbójára, sokkal inkább két lábon járó enciklopédia-szócikkek, mintsem valódi hús-vér figurák; Yambo a regény kezdetén valóban nem más, mint két lábon járó enciklopédiaszócikk-gyűjte- mény - éppen ezért kezd saját múltja, saját emlékei után nyomozni. Ahogy a fülszöveg is fogalmaz: fordított Proust-regényhősként nem az érzéki emlékek segítségével próbál visszajutni a múltjába, hanem a múltját megismerve szeretné visszaszerezni elveszett érzéki emlékeit. Ezért hát a regény második, egyben leghosszabb részében Yambo gyermekkorának legfontosabb helyszínén, nagyapja vidéki házában ered az eltűnt szubjektum nyomába: újraolvassa gyermekkori olvasmányait (ifjúsági regényeket, füzetes történeteket, képregényeket, ismeretterjesztő kiadványokat), a nagyapja által gondosan megőrzött korabeli újságokat (napilapokat, folyóiratokat, divatlapokat, politikai propagan
