Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A pionírasszony mesél (Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka című kötetről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A pionírasszony mesél (Kovács Magda A gonosz asszony hagyatéka című kötetéről) Vannak szerzők, akiknek rajongói nagyon sanyarú sorsra vannak ítélve, mert kedvencük csak a múzsák hosszadalmas unszolására ül le időnként íróasztala mögé, hogy új sorokat vessen papírra; ilyen szerző Kovács Magda is, aki nem kényezteti olvasóit gyakran friss írásokkal. Új könyve A gonosz asszony hagyatéka címmel jelent meg, s válogatást nyújt az írónő novelláiból, felelevenítvén ezzel az olvasók emlékezetét, hiszen a hetvenes évek elején jelentkező szerző neve manapság nem túl gyakran kerül említésre a kánonról folyó viták alkalmával. Pedig az új könyv kiváló bizonyítéka Kovács Magda eddigi - bízzunk benne: még nem teljes - életműve nagyon is figyelemre méltó voltának: A gonosz asszony hagyatéka című könyv olyannyira egy kerek egész, hogy ha Kovács Magda egy kicsit provokatívabb akart volna lenni, az „Egy családregény fejezetei” alcímet adja a kötetnek, továbbfejlesztve ezzel azt a műfajhatár-romboló koncepciót, melyet Bodor Adám is alkalmazott, mikor a Sinistra körzetnek az „Egy regény fejezetei” alcímet adta. Kovács Magda történetei ugyanis egy „nagy családról” szólnak, Gömör nagy családjáról, amelybe a szülőföldjét elhagyó, majd visszatérő egyetemista lánytól az „idegen gonosz asszonyon” és Jakun, a mesemondó cigányon keresztül a Török család titokzatos tagjaiig a kötet legtöbb szereplője tartozik. Kovács Magda ért hozzá, hogyan hódítsa meg gyorsan az olvasót, hogyan alapozza meg könyvének hangulatát, bevezetve bennünket a szövegvilágba, amelyben a lehető legszakavatottabb kalauzt kapjuk útitársul: az Istók Kata vére című bevezető írásban a szerző megfogalmazza ars poeticáját, megjelöli azokat a fő támpontokat, amelyeket fontosnak tart az irodalomban, s az életben nem kevésbé. A mikszáthi-móriczi hagyományok Kovács Magda révén kelhettek újra igazán életre a szlovákiai magyar irodalomban, s ezekre a párhuzamokra nagy hangsúlyt is fektet a szerző, például, mikor kifejti, hogy a szegénység „a világ legszebb nevetésével” ajándékozta meg őt és családját, elénk idézve ezzel a Hét krajcár vért felköhögő asszonyát, mikor pedig a felmenőiről mesél, Arany balladáinak hősei és Mikszáth jó palócai elevenednek meg. Ez a XIX. századi irányultság azonban itt korántsem póz: gömöri lét ősi elszigeteltségét hozza kézzelfogható közelségbe írásaiban, amely elszigeteltséget a saját bőrén tapasztalhatta. A gömöri mondavilág elevensége úgy hatja át ezeket a novellákat, hogy egy megrázó erejű képet kapunk
