Irodalmi Szemle, 2007

2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)

Varjúszerehád- És mégis szájba vette? - szörnyülködtem.- Lányok, énekeljünk inkább - szólalt meg valaki könyörögve, kornyikálni is kezdett valamit, de torkára akadt a dallam, láthatta rajtunk, hogy rögvest felnyársaljuk. A mészáros leányának a szemében egy hentesbárd emelkedett a magasba.- Ne üsd agyon - mondtam -, meggondolta magát, elhallgatott.- Na, csak azért! - A bárd eltűnt a szeméből szerencsére. - S bévette? - Suttogott, vagy hörgött, vagy suttogva hörgött, már nem is tudom.- Bé! - mondta a szabómester leánya. — Nagyon bévette.

Szédültünk erősen, de az is jó volt nagyon, az éneklő halkan fohászkodott, hogy az anyja ne tudja meg, hogy ő is jelen volt, behunyt szemünk mögött is jól láttuk, ahogy a lány bimbaját használni kezdte az az istenverte, én meg azért fohászkodtam, hogy ne jöjjenek még erre a legények, legyen idő megtudni az összes részleteket, ha egyáltalán elmondja nekünk, nehezen lehetett szóra bírni, az igazság, pedig nekem mindent meg kell tudnom, a legapróbb részletekig, valahogy kényszeríteni kellene a szabómester leányát, hogy ne titkoljon el semmit se, hogy például tudott-e lélegzetet venni, vagy csak fulladozva kapkodta a levegőt közben, közben?, mi közben?, édes istenem, egyezzünk meg valamiben, én soha nem veszem ki, esküszöm az életemre, hogy soha nem mutatom meg senkinek, de vedd rá a szabómester leányát, hogy ömöljön belőle a szó, mert meg kell hogy tudjam, feltétlenül tudnom kell, hogyha a legény bévesz, az milyen?

Valaki benézett a fonó ablakán, vagy csak egy árnyék suhant el az ereszre hajló faágak között, a kíváncsiság mindenkit gyötört, holtat, elevent, kapkodtuk a fejünket, mintha körülvettek volna a láthatatlan szellemek, ha volna zajos csend, ez olyan volt, a kimondatlan kérdések biztosan zajban születnek odabent.- Na, mondd tovább! - kérlelik, de csendben maradt hosszabb ideig, nem szólt, csak nézett maga elé. - Mondjad már, az istenit neki! - Az istenes lány szinte már a haját tépte, a vágy eltorzította az arcát, az ilyenek már úgy érzik, hogy mindkét bimbajuk gazdára talált.-Nem mondom tovább! - makacskodott a szabómester leánya. - Azért se!- Hát, akkor te kurva vagy, tudod? - A torz arcú majdnem sírva fakadt, közben veszettül hadonászott az orsójával, az ilyenek szoktak időnap előtt megháborodni. - És istened sincs! És megátkozlak, ha titokban tartod!- Megharapta! - ordított fel a szabómester leánya. - Majdnem leharapta, a latorja!- A bimbaját? Vagy az egészet? - Közvetlenül eszméletvesztés előtt bármit kérdezhetsz.- A bimbaját! - mondta a szabómester leánya. - Az egészet!- Jesszus! - Ez én voltam, azt hiszem. Senki sem font egy ideig, és semerre sem néztünk, a torz arcú suttogott valamit, mintha azt mondta volna, hogy „nem akarok lány lenni, nem akarok!”, mi meg magunkban mondtuk ugyanezt, még olyan is lehetett közöttünk, aki elhitette magával, hogy tényleg. Kezem a tehén fa