Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)
Sigmond István rán, sosem vettem észre, hogy a tehénnek selymes a szőre, hogy itt-ott gubancok vannak a hátán, melyekbe beleakadnak az ujjbegyek, hát, istenem, az én homlokom is kelevényes, mégis én reszketek itt a sötétben, aludjál, kicsi szentem, aludjál szépen, kérlelem magamban a tehenet, ha nevén szólítottam volna, talán foganatja volna a könyörgésnek. Közben a forró levegő csak úgy utazott bennem fel- alá, karjaimat széttártam, Krisztus Urunk ne vegye zokon, de úgy éreztem, hogy engem is keresztre feszítettek, gondoltam, sírok egy keveset, de miért sírnék, hiszen nem bánt senki sem.- A nyelved hol van? - kérdezte a kalapos fia.- Hol legyen? - kérdeztem én is, merthogy nem értettem.- Nyújtsd ki - mondta -, hogy a számba vegyem.- Mér, így kell?- Azt mondták. - A kalapos fia megemelte a hangját, biztosan férfiasabbnak érezte, ha emeltebb hangon követeli a jussát, s úgy csapta kinyújtott nyelvemre a száját, hogy félig-meddig az egyensúlyomat vesztve ráestem a tehénre; a tehén felbődült. A kutyák is felriadtak, s ahelyett, hogy megvárták volna a hajnalt, hogy a felkelő nap sugarai tisztességesen megugassák, olyan zenebonát csaptak az éjszakában, hogy megdermedt tőle a lábunk, tartós gyökeret ereszteni ilyenkor lehet, most már senki sem segíthet, Apa alakja tűnik fel az udvaron, kezében égő gyertya, arca olyan vámpírszerű, érzelmek ugyan nem látszanak rajta, de a szeméből kiolvasható, hogy vért akar. Várunk. Leendőt jelenésként látom az ajtónyílásban, félig behunyt szemmel sejtelmesnek tűnik, a hajamat már nem viselem koszorúban, kiengedtem, olyan lobogós- ra, a tangó miatt is persze, de Leendő szereti néha megragadni a tincseket, s addig szorongatja, amíg felszisszenek, majd csupa nyöszörgés leszek, ,jó, mi?”, kérdezi, „a fájdalom megszépíti a lelkedet!”, ma reggel sokat szépültem, azt hiszem, „miért nincs a padlón a fejed?”, válaszolnom csak akkor szabad, ha kétszer kérdezi, ezeket a szabályokat már az első napokban megtanultam, fejemből sorban szakadnak ki a szálak, ilyenkor a csenevészebbek távoznak bizonyára, bal kézzel dolgozik, meg-megbillenti közben a kezét, hogy a fejtető minden falásnyi területe arányosan ritkuljon, csakhogy a hajszálak makacsak, a bölcsőhöz való meggondolatlan ragaszkodásnak az lehet az eredménye, hogy itt-ott kopasz maradok, máshol meg a tincsek épen maradnak, Leendő meg is jegyezte egyszer, hogy a kopasz nőnél nincs otrombább fajzat, legyél inkább leprás, vagy végezd tömegsírban, csak kopasz ne legyél, kérdezd meg az öreget, ha nekem nem hiszel, ezeket még a végtelen is elkerüli. Hogy a bal keze foglalt, jobb kézzel csépeli a fenekemet rendszerint, olyan csattanásokat lehet hallani, hogy visszhangzik tőle a hálószobám, otthon szerettem hallani a visszhangot, nem a szobában persze, hanem fent, a lovasok legelőinél, a nagy szikla alatt, de csak akkor, ha senki sem volt a közelben, a lovasok portyáztak valahol, ezt onnan lehetett tudni, hogy azok a vad csődörök nem voltak a karámban, kergették a vízhordókat valamelyik határszélen. Visszhangból
