Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - TANULMÁNY - Csehy Zoltán: Arkádikus álom és kulturális emlékezet (tanulmány)

Árkádikus álom és kulturális emlékezet

halmozó Corydónhoz szegődött, márpedig Alexis, akárhogy nézzük, maga is pásztorfiú” - állapítja meg, majd hozzáteszi: „(...) Faludi verse nem egyéb, mint Vergilius II. és VIII. eclogájának magyar variánsa, azaz az esetleges erkölcsi kioktatás mindenekelőtt a nagy latin költőt illethetné. ”8 A „nem egyéb”, illetve a „variáns” meglehetősen elhamarkodott megállapítás Faludi sokszólamú és igencsak gazdag intertextuális hálózattal rendelkező szövegével kapcsolatban, hiszen Vergilius és Theokritosz más idilljeinek elemei ugyanúgy beleszövődtek, mint az árkádikus eszmény neolatin vagy épp olasz paneljei. Faludi legalább olyan intenzitással szólaltat meg szövegében más szövegelőzményeket, konstruál meg más világokat, mint Vergilius. A kritika által megfogalmazott „hiányzó költői egyensúly”9 mindig egy idealizált magyarosság és az idegenség közt keresendő, természetesen az ilyen alapozottságú értelmezések mégis paradox módon a magyarosság javára billentik el az úgynevezett „egyensúlyt”.

Alcon és Moeris beszélgetése Faludinál klasszikus maszkos párbeszéd. Alcon a legendás (vergiliusi) szépségű Alexist imádja, aki viszont (a vergiliusi variánssal ellentétben!) Corydón kedvese lett. A helyzet egy tipikus szerelmi álom- interpretrációból („Egy szép almát tarték szorított kezembül, /Kitekerte egy ki ha- missan kezembül, / Most sem verhetem ki aggódó eszembül. ”) bomlik szét, Moeris gyakorlatilag az álom interpretátor szerepében mutatkozik: „Alexist szeretted, már nem tagadhatod, / Corydont ismer éd, azt is megy allhatod. / Nála van szép almád, láttam szemeimmel, / Lágyan beszél vele, haliám füleimmel. ”) Az árkádikus maszkuniverzum versus történelmi-üdvtörténeti allegória itt is működőképes lehet, s Faludi a két világ tradicionális elszigetelődését mindennemű domesztikáció ellenére is híven őrzi. Az álom tehát az árkádikus univerzum alaptermészete, itt azonban enigmatikussággal párosul, s mintegy reprodukálja, modellezi kicsiben, mintegy eljátssza az idillolvasás klasszikus stratégiáit is. így lesz maga az interpretációs aspektus is tulajdonképpen eleven toposz, s a mű alapvető része.

Az allegória az allegóriában számos begyűrűző mechanizmus révén alkot örvényszerű rendszert. Hihetetlenül szétágazó referenciauniverzum nyílik meg: első fokon a boldogság utópisztikus, aranykorjellegű álomlétét vagy épphogy annak meghazudtolását jelző árkádikus szféra referenciális kiépülése történik egy klasszikus maszkos játék keretei között. Másodfokon a választott tradíció polifóniája ol- vasódik ki: Vergilius (és Theokritosz) kerül előtérbe részint egy tematikus reinter- pretáció vagy továbbírás, illetőleg felülírás okán, részint a Vergilius-olvasás klasz- szikus, allegorikus tradícióit is kiaknázandó. Harmadfokon egy speciális, személyes indíttatású allegorikus értelmezés lehetőségének elhintése történik, mintegy a korábbi idillstruktúrák analógiájára. Itt rendre megtorpan az interpretáció, hiszen e referenciális kód elszigetelt jellegű, magából a primer szövegből egyáltalán nem olvasható ki a műfaji kritériumrendnek eleget téve. Negyedfokon az álomvilággal szemben, vagy inkább azt megsokszorozva jelenik meg a szöveg „reális” álma, melynek interpretációja maga a költemény, amelynek interpretációja elválasztha