Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - TANULMÁNY - Csehy Zoltán: Arkádikus álom és kulturális emlékezet (tanulmány)
Csehy Zoltán szándékomban itt és most összegezni e második ecloga, talán az elmondottakból is nyilvánvalóan kalandos értelmezéstörténetét, azonban a továbbiakban sem mellőzöm az értelmezéstörténeti párhuzamokat a régi magyar irodalom Vergilius inkriminált eclogájának nyomán keletkezett szövegei kapcsán. Vergilius szövegéhez primer értelemben Faludi Ferenc negyedik idillje áll a legközelebb, mind a mü tematikus bátorsága, mind a Vergilius-értelmezések elítélő vagy megbocsátó jellege miatt. Császár Elemér, Faludi Ferenc egyik legelszántabb támadója, már az idilli beszédmódot is totális csődként emlegeti: „Maga az egész pásztor-költészet az irodalomnak beteges jelensége, az már többé-kevésbé Vergiliusnál, aki Theokritos egyszerű pásztorait elmélkedő’ kesergő emberekké változtatta s a naiv világnézet helyett allegorikus czélzat hordozóivá tette őket. ”5 Császár nem érzékeli Vergilius műfajtörténeti forradalmát, mely gyakorlatilag a theokritoszi hagyomány mai recepciójára is lényegében jogosan vetül vissza. Faludi az idilltradíció rituálisnak mondható gesztusrendszereivel él: csatlakozik a klasszikus álomnarratológiához, és szövege igényli is az allegorikus interpretációkat, az első idill esetében ezt a pa- ratextusok egyértelműsítik is. Faludi ugyan vitathatatlanul domesztikálja az álomvilágba, illetve egy párhuzamos világba utalt pásztori létesztétikát, de nem mond le (s vajon lemondhatna-e róluk egy költő egyáltalán?) az értelmezési lehetőségek többrétegű olvasatainak megteremtéséről: a többértelműre hangolt felületképző beszédmód eszkalációja a barokk-rokokó idillben még erőteljesebb, mint korábban, fontos viszont megjegyezni, hogy a felületek nem metszik, és nem is lefedik, inkább elfedik egymást. Faludi Ferenc negyedik eklogája az antik pásztorretorika vergiliusi-theokritoszi beszédmódjához csatlakozik, de sajátos allegorikus effektusokat építve be a potenciális olvasásba. Ez a sajátosság az idill klasszikusan önreflexív jellege mellett, melynek révén a pásztor gyakorlatilag maga a költő, a szélesebb, absztrakt jelentéstartalmak perszonifikációjában is érdekelt, mely akár későreneszánsz mozzanatnak is tartható. Császár természetesen véres kardként hordozza körül a tematikát a költészet birodalmában: „...a római költő rajzolta viszonyok közül még azt is átveszi és alapjává teszi egyik eclogájának ( a IV- nek), a melytől a mi erkölcsi felfogásunk undorral fordul el. ” Jegyzetben teszi hozzá: „Corydon szerelmét Alexis iránt. ”6 Csetri Lajos a negyedik eclogát tartja Faludi „leggyöngébb eclogájának”, s érvelése, mely szerint az antik elemek „túlhalmozása” „ízléstelen”, mintegy sajátos, átlátszó burokként képződik a kárhoztatott, „görög” „versengő férfiszerelem” magja köré.7 Csetri, nagy vonalakban, mondhatni a Vergilius- értelmezések analógiájára igyekszik Faludi eclogájának jelentőségét csökkenteni, egyszerűen gyenge teljesítményként értékeli azt: vélt vagy valós hibák olyan áradatát zúdítja a versre, melyeket legalább ugyanolyan joggal mondhatna el más Faludi-eclogákról is, ha hű marad önnön szempontrendszeréhez. Faludi legújabb monográfusa, Sárközy Péter regisztrálja a XIX. század felháborodását. Alcon azért készül öngyilkosságra, mivel az ifjú Alexis elhagyta és az őt ajándékokkal el
