Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Alabán Ferenc: Az irodalomértés táguló területei (jegyzete
Az irodalomértés táguló területei ki, mert nem lehetne megállapítani, mihez képest van szó újításról. A hagyomány kifejti hatását jelenünkben is, mint egy „működő örökség”, amely megőrzi a régi értékeket, és ugyanakkor meg is haladhatja a jelenkori értelmezéseket. Az irodalomtudós időszerű feladata egyfajta többlettudás megszerzése, melyen a megbízható emlékezet és az újszerű szemlélet alapul. Az említett szempontból a komparatisztika részeként fontos lenne újragondolni a szlovák-magyar kölcsönös fordításirodalmat, mert az eredmény bizonyára nemcsak a két irodalom fordítás interferenciájáról nyújtana az eddiginél megbízhatóbb és teljesebb képet, hanem a fordítók, mint költők és írók, saját életművükön belül, szintén új motívumokkal gazdagodnának. A primér hatások megállapításánál azonban tovább is lehetne/kellene lépni, mert például E. Boleslav Lukáč, Valentin Beniak, Ján Smrek, a fiatalabbak közül Vojtech Kondrót, Ľubomír Feldek, Mila Haugová és más szlovák költők müvéről többet tudunk meg, ha fordításaikat is elemezzük, azokat összevetjük eredeti verseikkel, és így számos új információt szerzünk művük komplexebb értékeléséhez. Ilyen értelemben a magyar irodalom kutatója és elemzője számára sem lehet közömbös, hogy egy, a magyarság közvetlen szomszédságában, sőt a magyarsággal együtt élő nemzet költői a magyar irodalomból mit, mikor és miért fordítottak. A műfordítás kérdésén túl azonban részletes figyelmet érdemelne a recepció (befogadás) problémaköre is, hiszen a múlt monogenetikus értelmezései és a csak nemzeti látószög sokszor nem az irodalmi megfontolásokat vette alapul, és mellőzte a kapcsolatok hagyomány-jelenkor szintjének kontextusát. Ezáltal befolyást gyakorolt az egyoldalú recepciós feltételek és módok kialakulására. * * * A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatoknak van egy, a regionálisnál szélesebb vonzásköre, amely feltételezi a terminológiai és az értelmezésbeli különbségek áthidalását, valamint az alapkutatások nélküli, mégis kézenfekvőnek tartott folyamatok és nézetek felülvizsgálatát. Ez elsősorban a nemzeti irodalomtörténetekbe került prekoncepciók eloszlatása és annak a tudatosítása, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok kutatása nem lehet végcél, mert az csupán egy részterület, amely az irodalmi hatások hálózati rendszerében alá van rendelve egy nagyobb zónát felölelő vállalkozásoknak. Nyilvánvaló, hogy a közép-európai, ill. kelet-közép-euró- pai szintézis nem képzelhető el olyan tanulmányok és monográfiák nélkül, amelyek két irodalmi jelenség világát és kapcsolatát ne vizsgálnák komplex módon. Másrészt: a komparatisztika eredményeinek figyelembevétele nélkül saját nemzeti irodalmunkat sem ismerhetjük meg igazán, mert nemzeti sajátosságnak minősít(het)jük azt, ami valójában közös, sőt nem csupán a magyar és a szlovák irodalomban és kultúrában az, hanem még további, kelet-közép-európainak tartott irodalmakban és kultúrákban hasonló vagy azonos. A feltárt komparatisztikai tények nemzeti irodalomtörténetbe való beillesztésével nyilván módosul a körkép; az
