Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Aich Péter konyban. Késő délután volt, amikor fölcsendült a szirén dala, elveszett szerelmét siratta, amely sosem volt, éneke messze szállt, bár senki sem hallotta, számyszegetten gyászolta vereségét a távoli szigeten. A hajók elkerülték, az útvonalak nem arra vezettek, a nap is csak titkon emelkedett mögötte, szemfényvesztés, mondták ilyenkor, mert nem ismerték föl az isteneket. Ideje lett volna a számvetésnek, összegezni a ki- látástalanságokat, az elpocsékolt időt, elvesztegetett lehetőségeket. Amerre nézett, ijesztő rideg szobrokat látott, megkövesedett elátkozott vágyakat, jaj, hátra ne tekints. Kíméletlen volt az ítélet, a lét félreértései immár tisztánlátásra tanították, csökönyösen várta mégis, rejtett reménnyel, eltitkolt vággyal, ábrándosán a lehetetlent. Nem hazudott immár rózsákat a kezébe, csak képzeletben tette, másképp nem merte, mert csalánná vált volna úgyis, csalánnak képzelte hát a rózsát eleve, ha távolról szemléli, talán megbékél általa, valami, ami él, hátha megperzseli még. A cifra, rikoltó ruhába bújtatott talmi béke ott várakozott a küszöbön, messzi ajtónál, temető mellett, pár lépés csak a végzet, hatalmába kerítette. Ekkor történt, hogy a távoli parton váratlan csillaghullás után kitisztult az égbolt. A hamis fények magukba roskadtak, elnyelte őket a reménytelenség szakadéka. A rég feledett parti séták, s a bedeszkázott zárka öntörvénye immár fölvértezték Tölgyes Pétert, a sárban fölismerni vélt egy elhervadt régi mosolyt, s elindult tévedhe- tetlenül az egyetlen sziget felé. Évszázadok óta már csak a kút mélyén heverhetett, de tudta, most odaér. Alkonyodott, lidérc űzte, a készülő viharban nem szállt senki vízre, az emberek begubóztak, akár a sivár gondolatok, biztos lehetett benne, nem hozzák vissza többé erre a partra, beleolvad a nagy ölelésbe, áthatja testét a víz, s az éledező dal, messziről jön, de ismerős ez a dallam, fűiében csengett hajdanán, harangvirág-melódia, tavaszi szél ringatta, tetszhalott volt a hit. Csodálkozva lesték lépteit, értetlenül, utat nyitottak elszántságának némán, nem tarthatta vissza semmi. Elindult a parton, a vízen lépkedett, három nappalon és három éjszakán át, míg a szigetre ért, egy új nap volt kelőben akkor éppen. Lepihent a szirénnel szemben, kinyújtotta kezét. Te vagy az, mondta, akit kerestem, kanyargós út vezetett hozzád. Ki vagy, s honnan jöttél, kérdezte hitetlenül Remete Ilona. Az álmaidból pattantam ki, még mielőtt megszülettél volna, s megálmodtalak, így lettél, mondta Péter, megszöktem a csapdából, hogy melletted lehessek. Csak azt akartam, hogy szeressenek, mondta Remete Ilona, elég, ha egy picit és csak néha, amikor a telihold fátylat ölt, s ide világít a partra, vajon miért jöttél mindenestül, minden vágyadtól kísérve? Szemed mélyéről a bánat éledt föl bennem, mondta Péter, megérintett, felém jött, a kezemért nyúlt, ablakot nyitottál, megláttam a virágos rétet a világ végén, azért jöttem, hogy csokorba szedjem a mosolyt neked, koszorút fonjak belőle homlokodra. Későn van, mondta a lány, lekaszálták a rétet, a világ végét pedig elvágták, a semmibe zuhant, talán nem is létezett soha, hogyan hihetném, hogy megtaláljuk? Nem hittem én sem, szólt a fiú csöndesen, hívő maradtam mégis, Isten kegyelme nem kerülhet el, nem születtünk hiába, sérelmek ólálkodnak, rettenetet sugallnak, féltékenyen ijesztgetnek, de ne félj, az igazak jutalma mennyei ajándék, nem kerülhet el. Nem tudom, van-e még hit, kétkedett a lány, talán csak mondják, hogy elkábítsanak, a fényeket is hamisítják már.
