Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)

Hero és Leander

Csöndes szellő fújt, megrebbentette pillájukat, vajon vihar lesz-e ebből, hajókat süly- lyesztő, szigetet elsodró, vágyakat tépázó, s tovaszáll nyomtalanul, mintha nem lett volna, vagy lágy fuvallat érkezik az ismeretlenből, elveszettnek hitt mélységekből, éltető esővel. A fiú fölállt, a lányhoz lépett. Te valódi fény vagy, mondta, benned az én lángom ég. Sütött a nap, szívüket környékezte, a sziget fölött fellegek úsztak, mél- tóságos gomolyban, szakadozva, a nap áthatott rajtuk, aztán egy pillanatra mintha eltűnt volna minden felhő, pedig még árnyékot sem vetettek, oly árván voltak a váratlan fényességben. Egy madár tévedt arra, olajfalevelet keresett. Péter Ilona szemébe nézett, hosszan, kutatva, föléje hajolt, hogy homlokon csókolja. A lány fölnézett rá, majd szemhéja lezárult, mintha megörökíteni akarná a pillanatot, s eltévedt akkor a mozdulatuk, összeért az ajkuk, gyöngéden és lágyan, alig tapinthatón, e pillanat volt az örökkévalóság.

Maradj, szólt századok múltán a fiú, hajtsd vállamra fejedet, így szárnyalunk könnyedén, mozdulatunk összefonódik, légy nekem, hogy én lehessek neked, mert az a végzetünk, újrateremtjük a világ végét, fölélesztjük álmainkat, virágot ültetünk, hogy megajándékozhassuk egymást. Ringatlak, óhajtlak, dúdolta a lány, mégis ijedten félrehúzódott. Vajon mi történt? Miféle ámítás, hova lettem? Miért fordultak meg a folyók, s miért süt éjjel a nap? S hova lettek egyszerre a falak, hogy kinyílt a világ, honnan a szivárvány? Ó, a nyílt kapuk döngetése, az út elvezet mellettük! Ne félj, mondta a fiú, vigyázok rád, s megáld az Úr, hogy őrizzen meg téged nekem, rád ragyog tekintete, kegyelmében részesít, mert feléd fordítja arcát, tenéked ad engem. Enyém vagy, suttogta a lány, s tiéd vagyok én, ölellek, áhítlak, de szeretni nem tudlak, kilúgozták ezt belőlem, a parti sziklákra zuhant, összetört szerelmem ereklyetartója. Ne hidd, hogy ez történt, csak rossz álom volt, duruzsolta Péter, a valóság ez, e megtestesült vágy, fogadd el a csodát, lelkem ajándékával járulok eléd, ne taposd el. Jaj, hogy tehetem, félénken és féltve csak, mondta a lány, óvatosan, remegő kézzel, tarts, tarts, ölelj szorosan, csókommal borítlak.

Megnyílt az út, kitárulkozott, vágyuk elvetette az örökkévalóság magvait, lelkűk egymás lelkében, vágyuk egymás vágyában, szerelmük virágba szökött, a nyugodni készülő nappal feleselt. Napnyugtakor véres bíborban megadta az Úr, hogy így legyenek egymásnak.

Vihar volt készülőben, amikor leesett a korhadt deszka. A váratlan kilátás megzavarta Péter egyensúlyát, kinn egy nő áll, szól hozzá, mintha keresne valamit, pedig nem keres, ugyan mit keresne itt, talán csak rosszul emlékezik, arra, amiről hallotta, hogy létezik, de valójában nincs. Aztán eljött mégis, másnap, meg harmadnap is, megkérdezte, erre vezet-e az út, Péter bácsi pedig a fejét ingatta, honnan tudja ő azt, régen lehetett, már csak a temetőbe. Fönnakadt ezen végül, tényleg, derengett benne, volt valami út, hajdan, az ősidőkben lehetett, ám belepte régen a gaz, évekkel ezelőtt járhatott arra, s úgy emlékezett, sokáig tartott, míg odaért, egy szoroson kellett még átkelni, az üveghegyen és az Operencián túlra, ott egy szigeten van, de talán csak a temető, ha igaz. Nem sürgős, hárította el Remete Ilona, majd ha eljön az ideje, elibénk jön a szentélybe vezető út. Igen, esteledik, mondta Tölgyes Péter, ilyenkor