Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)

Hero és Leander

Az asszony szomorú tekintete a távolba meredt, ahol a napsugarak a fák koronáját érintették, vajon mi lehet ott, gondolkodott el Péter bácsi, mit lát ott az a nő, mi lehet a fák koronájában, s mi lehet azon túl. Madarak vajon vannak-e még, s ha vannak, miről dalolnak? Régen látott ilyet, csodálkozva meresztette szemét a fákra, az idegen asszonyra, a madarak pedig, hát azok hogyan jutottak eszébe? Lehet, hogy megtévesztette a zsibbadás, amit ujja begyében érzett? Mozdulatlanul állt a nő, mosolyféle ült a szája szélén, Péter bácsinak elszorult a szíve, jaj, ez a kalimpálás megint, hangyák indultak el a karján kisujjáig, miféle bizsergés ez. Bocsánat, szólalt meg ekkor váratlanul az asszony, erre vezet az út? Nem tudom, ingatta fejét Tölgyes Péter, talán nincs is út, elfelejtettem, azt hiszem, de ki maga, s miért keresi az utat, merre? Remete Ilona vagyok, válaszolta az idegen asszony, úgy hallottam, hogy erre valahol. Nem tudom, ismételte Péter bácsi, régen lehetett. Régen, hagyta rá Ilona néni, nem fontos, csak eszembe jutott, hogy hátha, úgysem kerülök már oda. Meglehet, hogy volt egyszer, mondta a férfi, s hirtelen úgy érezte, ki kéne menni mégis, csakhogy a zár, hát ez az, vajon megpróbálta-e már ma, s nem működött még mindig? Vagy mégsem ma volt? Talán tegnap, vagy tegnapelőtt, ki tudja, nyomtalanul múlt az idő. Miért keresi, kérdezte, ugyan miért. Csak nézelődöm, mondta az idegen nő, szeretek nézelődni, a tengert s az áramlatok útvesztőjét, amely elsodort, engem, a kastélyt, az álmokat, s mindent, a partot is. Homokos partot?, kérdezte Péter bácsi, s maga sem tudta, miért kérdezi ezt. Amikor kicsi voltam, várat építettem az Óperenciás partján, mondta, s maga is meglepődött, hogyan jutott ez eszébe. A nő ajka szélén most mintha tényleg lágy mosoly jelent volna meg, egy emlék ottfelejtett nyoma, eltaposták régen bizonyára. Az idős férfi szeme föléledt, egy villanás volt az csupán, azóta elvitték a homokot, ha ott volt egyáltalán, a tengert kiszárították, az égboltot ellopták, ne építhessen senki várat. Igen, mondta az asszony, mintha csak hitetlenül kérdezne, hangja szomorú volt, elvitte a szél. Pedig talán, Péter bácsinak torkán akadt a szó. Talán, bólintott az asszony, persze. így beszélgettek még egy ideig, s jólesett az, aztán elment a nő, a férfi pedig visszafordult a szoba zord egyhangúságába, ez volt minden, amit ismert s megszokott, a gyilkos biztonság. Igen, ez volt a szilárd, megváltoztathatatlannak tűnő pont, ahova visszavonulhatott, s várhatott a beteljesülésre: a zárra, amely nem működik, s már nem is fog, a feleségére, a halász lányára, aki mogorván ül a másik szobában, ellenségesen duzzog, de szót nem szól, néha kimegy, a tyúkokat tereli fölöslegesen, s nem jön már az álomba, amelyet Tölgyes Péter hiába áhít, nem száll a szemére. A mennyezeten a porszemeket számlálja, mert talán mégis figyelni kéne, éberen, várni, mert hátha, hátha... Ugyan mi jöhet még?

Valahol messze a hullámok s a sziget, rejtelmei vajon mit őriznek? Volt egyszer egy nagy fiú, várat épített a parton, cifra, fényes kastélyt, bástyával, falakkal, vizesárokkal, s mégis oly sérülékeny volt, földúlták, kirabolták, összezúzták. S volt egy kislány, aki beköltözött volna, de elszólították a tévutak, a tévképzetek, a szelídnek tűnő vad hullámok, az álmok álmodója szem elől veszett, a várkastély pedig felhőbe burkolózott, ő maga is felhővé vált, s néhanapján, ünnepeken, kénes záporrá a sivatagban. Pedig fata morgana volt, csak így értelmezhető a mindenség a közeledő al