Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Aich Péter magára zárta az ajtót. Ennyire tellett, ennyi volt, s mindenki úgy gondolta, így van ez rendjén, megfelelő lesz így, mert így szokott lenni, s elhitték azt, ő maga is. Amikor a hajnalpírral a hullám holt férfit vetett a partra, Ilonka nővér réveteg tekintetét elhomályosította a köd, megsiratta elfelejtett vágyait. Kinek a vállára hajtsam immár fejemet, s ki nyújtja felém a kezét? Elárvult szívem kivel fonódik össze, kinek legyek immár, s ki legyen nékem? Már soha itt, csak egy más világon, elrejtett álmaimban, elárvult emlékeimben, eltitkolom inkább önmagamnak is. Jelképes volt a partra vetett holttest, rejtett üzenet, adja föl, békéljen meg, fogadja el a hamisítványokat, mindez úgyis csak hazugság, önmagának s a világnak egyaránt, csak mohóság van, hogy elraboljanak s eldobjanak aztán használat után, így áramlott minden feléje, mert úgy jött, mintha tényleg valódi volna, valódi álom, valódi igazság, Afrodi- té valóságos édes gyümölcse. Mindenütt atrappok, hamis kulisszák, sóhajtott megadón, porszaguk van, mázuk megkopott, a mosoly is olyan, hogy megtévesszen. A kunyhó, amelyben Tölgyes Péter a halász lányával lakott, kopott volt, enyészet járta körül, nem működött a zár sem, kijutni nem lehetett. Eleinte még megkísérelte elképzelni, milyen lenne, ha megszoknák egymás mozdulatát, de nem mozdult semmi. Aztán fölmondott a kémény, bár fűteni már úgysem volt mivel, hideg járta át lelkét, eltörött az ablak, majd elromlott a zár, lassan kiürült minden. Péter kibámult az ablakon, amennyire lehetett, félig bedeszkázva volt az, szél se járjon arra, beszűkült a kilátás, csak az udvar látszott, ahol tyúkok kapirgáltak, az égbolt eltakarva, el is felejtette, hogyan néz ki a csillagos ég. Néha, amikor lefeküdt, s lehunyta szemét, azon gondolkodott, mit képzelne el, ha még előfordulna ilyen, s ábrándozni tudna, és ha egyáltalán még úgy tartaná kedve, hiszen emlékezett halványan, a képzelet szárnyalni képes, esetleg, ha akar, de nem volt biztos benne, hogy akar-e, s miről szóljon e vándorlás az ismeretlenbe, mindez idegen lett, mintha sosem lett volna. Színtelen gondok terhelték s elfoglalták teljesen, fölkelni reggel, ez volt a legnehezebb, kinyitni szemét a semmibe, megpróbálta ilyenkor az ajtót, müködik-e netán mégis, de nem, a zár beakadt, régen már, furcsa szokássá vált ez a próbálkozás, bár értelmét vesztette idővel, nem is tudta, mitévő lenne, ha kinyílna. Egykedvűen telt az idő, a szíve sem volt már a régi, megszokta, hogy olykor megvadul, mintha régi időket idézne a köd mögül, visszafeküdt hát,jobb nem gondolkodik, ha elkalandozik, nem bölcs dolog kinyitni a varázspalackot, elbambultan leste a mennyezetet, a porszemeket számolta rajta, teljen az idő. Állapota egyre súlyosbodott, nehezen szánta rá magát, hogy föl- tápászkodjon, meggörnyedt, kiegyenesedni úgysem tudott már, mert elhitte, amivel a világ ámította. Néha mégis különös izgalom lett úrrá rajta, mintha föllázadt volna benne a vér lüktetése. Rozoga volt nagyon a kunyhó, a halász lánya, mogorva vénasz- szony immár, mosolytalanul járt-kelt a ház körül, az udvaron kapirgált, vajon hogyan került oda, hiszen minden zár beakadt, vajon kívülről másképp működik, vagy csak ő zárkózott el mindentől? Az ablakon a deszka korhadt volt, s amikor Péter bácsi egyszer véletlenül hozzáért, mert megbotlott, s fogózott volna, szinte magától leesett, váratlan fény özönlött a szobába. Eltartott, míg szeme megszokta, úgy vélte inkább, nem jól lát. Egy ismeretlen asszony állt a kerítésen túl, régen látott odáig, hunyorgott.
