Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Hero és Leander mélyben, idegen szívben talán, pedig jaj, nem lehet idegen. Amikor kimentették a hullámokból, már alig volt élet benne. A fedélzetre fektették, ám nem sokat törődtek vele, őrült öngyilkos, vélekedtek, ilyen zord időben megy neki a víznek, ugyan hova igyekezett, találgatták, mert a lélek bánata nem látszik. Arra eszmélt, hogy egy gyöngéd kéz érinti fejét, törölgeti óvatosan. Hol vagyok, kérdezte halkan, ez már a tejút? Ilonka nővér vagyok, hallott egy hangot, ne beszélj most, az apáca köntösével dörzsölte kezét. Péter hálásan tekintett a nővérkére, úgy tűnt, mosolyog is, elfedi vele magányát. Hol a kezed, nyugtalan tekintete mintha ezt kérdené, aztán lehunyja szemét, álomba süpped. Azt álmodja, hogy fölriad, mert szíve vadul kalimpál, üres a szoba, suttogja álmában, ki tölti meg a lélek üzenetével. A szentély is kiüresedett, csak Ilonka nővér térdelt a padok közt, nem mozdult, ősi félelmei hálózták be, Afrodité tenyere üresen tárult, pedig a vágy, a szeretet hiánya tőle várt Kioldozást, a romok fölött hiába kereste a fényeket. Az ördög incselkedne vele? Merre tért el a derű? Miért nem örülnek a csillagok? Ilonka nővér némán térdelt, összekulcsolt kézzel, áldott legyen a szerelem, suttogta, irgalmazzon nekem, hiszen ő táplálja szívemet, ő ad eledelt lelkemnek, töltsön el derűvel s örömmel, juttasson gazdag kincseiből. Ha világot én gyújtanék, jutott eszébe, én lennék a fény. Vajon ki ismerné föl álmomat? Kiszabadíthatók-e még e kazamatákba zárt régi remények? A távoli parton szétszórt ruhák hevertek a homokban, idegenek elhordták, csak egy cipő árválkodott, néma hírnök az elhagyott mezőn. A nagy víz egykedvűen mosta a partot, hullámokat sodort, elboronálta a nyomokat. Tölgyes Péter üresen járult elébük, vajon mit hoznak, s mi lesz az üzenet? Hol az én pásztorom, akitől nem szenvedek hiányt? Ha ölébe hajtom fejemet, szárnyra kapok, gyönyörű megkönnyebbülés. S összefonódik mozdulatunk, akár vérünk lüktetése, lelkünk vágya. Hogy lehessek neked, s lehess te nekem, végzetesen, benépesítjük a réteket virággal. Elringatsz engem, csókommal borítlak, magamhoz szorítlak a másvilágon is. Csak az ijedtség s a félelem, hogy nem olyan lesz, mint szíve dobbanása, igen, ez tartotta vissza, megtévesztő ítéletet sugallt. Miért vannak álmok még? A régi gondolat, madár az égen, vajon keres-e még olajfalevelet? A fény varázsa az éltető. S amikor fény gyulladt, Péter tágra nyílt szemmel figyelte, szívében visszhangzott, áthatotta teljesen, lángra lobbant, bár lelke még nem igazán volt fölkészülve. Túl sok a fény, megkülönböztetni nehéz, izgatta a tündöklés, a ragyogás, közte sok hamis lámpás világít. A nap vajon valóban a helyén emelkedik-e a tengerből, s a hegyek közt nyugaton szórja-e utolsó villanásait? Péter úgy vélte, Ilonka nővér szemét látja, műfényt látott mégis. Hogyan nőjenek itt a virágok? Eltévedtek, kicselezték egymást, éretlen fejjel, mert nem elég a vágy, az akarat, a véletlen. Péter ekkor úgy gondolta, hajóra száll, úgy indul az üzenet elébe, de lélekvesztő volt, így mondták a halászok, akik kimentették a vihar után, s csak távol tették partra, ismeretlen helyen. Egy idegen világ volt, amely ott körülvette, nem ismerhette föl a kábulatban, valójában hova került. Célba értünk, mondta a halász, s ő elhitte, mert immár nem emlékezett, hova is menne, elvakították a reklámfények, a hamis képzet- társítások, s elvette a halász lányát. Fekete bogárszeme volt, s szép melle, ez téveszthette meg, de nem volt csillaga, a halász lánya önmagába fordult, nem vele lépett,
