Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Aich Péter mert megbilincselve, önszántunkból megnyestük szárnyunkat, hogy megalkudjunk. A magasabb elvek nevében. Hogyan repüljünk akkor az Óperencia fölé? A taposómalom eltompít. Magányos perceiben kiment néha a partra, némán nézett a távolba, elhagyott világítótorony, emlékezni igyekezett. Volt egyszer egy homokos part. Régen lehetett. Vajon vannak-e még szigetek? A hullámok csöndesen mosták a fövenyt. Itt-ott egy homokbucka, akár a kelta sírok erodált, alig észrevehető nyomai. Ősi csontokat őriznek, néha fegyvert és üveggyöngyöt, rég elporladt vágyakat. Ha most egy hableányjutott eszébe, s a távolból fény villant a nagy víz fölött, elfelejtett üzenet, csil- lag-e, éledt föl, de nem, nincsenek erre csillagok, talmi fények kioltották ragyogásukat, magányos repülőgép volt, amelyben nem ő ült. Milyen lehet onnan a magasból, gondolta, s mit láthatnék. Vajon fölismerném-e még a világot. Aztán kialudt az a fény is, beszűkült a láthatár. Ez az idő cselszövése. Leült, szórakozottan a homokba rajzolta a napot, sugárzott, mosolygott az éjben, ám alig éledt föl benne az eltaposott vágy, hullámot vetett a tenger, elmosott mindent. A szigeten Remete Ilona rezzenés nélkül ült az ablaknál. Tekintete a távolba meredt, úgy tűnt legalább, nem árulkodott semmiről. Pedig a szentélybe vágyakozott, minden gondolata oda vezérelte. Ám a szentélybe nem léphetett, a szerelem istennője kérlelhetetlen, s érthetetlen is néha, sokan a várakozók, kevesen a kiválasztottak. Áldott legyen a szerelem, kulcsolta össze kezét, irgalmazzon nekem, hiszen ő táplálja szívemet a kezdetektől, ő ad eledelt lelkemnek, töltsön el derűvel s örömmel, juttasson gazdag kincseiből. Sóhaja szellő képében suhant ismeretlen végek felé. S valahol messze régi álmok éledeztek, jaj, miért adtam föl, nem szabadott volna! Merre lehetnek most? Szépek voltak, simulok, mint a tenyér, amelybe majd szerelme csókját leheli, csillogó, akár a víz tükre mikor fölkel a nap, átható, átjárták lelkét, külön világ minden vízcsöpp, mindegyiket mintha szemének nedve kísérte volna, így teremtette hajdanán a tengert az Úr. Ő és az álmok egyek voltak egykor; alvajáró, nevették, megbotlasz, holdkóros, lezuhansz. Ám a magasból ki látja a sziklák élét, hiszen lám, lentről, a földből sarjadzik a virág, fölfelé törekszik az is. Pétert leküzdhetetlen vágy uralta, s erősödött benne a kényszer, álmai elé kell járulnia, számot adni a hűtlen kezelésről, jaj, súlyos lesz a vezeklés. Esténként immár rendszeresen kijárt a partra, leste a távoli fényeket, mert hátha, hátha fölébrednek hosszú álmukból, néha úgy tűnt, megszeméiyesednek, az egyik csillag volt a szem, egy másik a mosoly, a harmadik... Fojtogatok voltak a reggelek, lidérces teher nyomasztotta, mozdulni nem tudott, odaláncolták bizonyára a rémálmok. Vajon hány óra lehet, ijedezett, mert sötét volt még, de mire kivilágosodott, eltűnt körülötte a világ, csak a zakatolás maradt, satuban a feje, vaskapocs a szívén, összezúzza mellét, a tűzhányó kitörni próbál, kettészakad mindjárt. Eltűntek a fák is, a házak, az egész utca, csak a falak maradtak, magánzárka az ítélet napjáig. Álmait elhagyta hűtlenül, hó és jég fedi őket egy más világban. Jaj, ez a rettenet! Vajon miért tette? Nesztelenül legombolta magáról ingét, önkívületben szinte, levette cipőjét, belegázolt a vízbe öntudatlanul. Ez volt a menedék, mert csak így menekülhetett. A vész elől, a végső pusztulás elől, irány nélkül, vakon. Keresni a fények közt a gyertyát, amely érte ég, csak neki, messzi lámpás a
