Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Hero és Leander Ilike úgy tesz némi visszafogottsággal, mintha mindez nem nagyon érdekelné, csak a szemét mereszti, sóváran egy kissé, na de azért csak innen odáig, meg Péter sem viszi túlzásba, sok még a lehetőség, korai lenne elköteleznie magát, bár Ilike azért ösztönösen ingerli, az évfolyamtársnő pedig hessegeti gúnnyal és fölényeskedve, ez tulajdonképpen jólesik, mintha őt, Pétert akarná mégis, pátyolgatott hiúság. Később kiderült ugyan, intellektuális szemlélet volt ez csupán a részéről, saját önérzetének vállverege- tése, s nem ő, Péter volt a lényeg, nem ő a céltábla, hanem az öntörvényű keresés, és egyáltalán, nincsen vár vagy kastély még a közelében sem, amerre jártak, csak felhő go- molygott, rossz álom, miért hisszük el mindig a délibábot. Péter ezentúl inkább egyedül bolyongott, nyakába vette az országot s a fél világot, régi romokhoz kirándult, az álmukat kutatta, de idegen álmok voltak azok, egyiket sem ismerte föl. Az új házak pedig sivárak voltak mind. Palotaként tetszelegtek, megtévesztő kulisszák. Remete Ilona a nagy tiszta kék tengerszem partján állt, lehunyt szemmel, kezét kitárta. Az élet vize benne? Ugyan hova máshova vágyódhat egy sellő? A szabadság csalfa madara köröz fölötte, a napba röpül, elhomályosítja a nagy ragyogást. Este a túlsó partról fények villognak, hívogató kék szemek. Az elvágyakozás a homokvárból is palotát teremt, díszes ajtókkal, meleg kandallóval, a mennyezeten antik mesék freskói, a termek sora bőséget sejtet, a dupla falak titkokat rejtegetnek. Remete Ilona elindult, magányosan, hogy berendezkedjen, kissé álmodozva, elvonatkoztatva, s bár úgy vélte, biztosan lépked útján, a föld fölött suhant, kísérete követni nem bírta. Csak később vette észre, mikor nagyot huppant, s összetörte álmait, valójában merre jár. Kit a szerelemnek áldoztak, ilyen annak sorsa? A hegylánc túloldaláról éppen akkortájt Tölgyes Péter eredt útnak a fellegvár felé, a világ okát kereste, a rugóit s a megoldást. Bocsánat, mondta, amikor az ismeretlen lányba ütközött, mert nem vette észre, az álmok megzavarták tekintetét. Holott ha nyitva tartja szemét... Vannak azonos álmok, azonos vágyak, mégsem ismerjük föl a ködben, szemünkre hályogot lehel a túlzott akarás. Csak egy pillanatra torpantak meg, ám e pillanat alatt utolérhet a századok bölcsessége, ha odafigyelsz. Mégis szótlanul mentek el egymás mellett, ki van szabva az út, láthatón, úgy véljük mindig, menetelünk vakon. De ha mégsem, cikázott a gondolat, homokból építünk várat, igazi várat, s tartós anyaggá válik a beléle- helt álom által, így őrizzük meg a pillanat végtelenében. S elillant az ábránd, beomlott a boltozat, mert támpillérek nélkül meg nem maradhat a megálmodott katedrális. Pedig úgy hitték, a lebegés szárnyakat ad, nem eshetnek el, mindig úgy hisszük. A szellő lehetett, távoli illatokat hozott, mintha ismerős lenne, pedig nem ismerték, csak elképzelték, ilyen lehet az álom illata. Valójában nem is botlottak egymásba, hanem a képzetbe, ugyan kire illik a díszruha, gyémánttal és rubinttal ékesítve, arra öltöm, aki elfogad, s ha nagy rád ez a ruha, majd hozzád szabjuk, megnyes- siik, rövidítjük, szűkítjük - jaj, mi marad belőle. S mi van, ha doh hatja át a vágyakat, sírgödörbe esnek a virágok? Tölgyes Péter észre sem vette, mennyire elszürkült a világ. Belenyugodott a színtelenségbe, s ez a keresés vége. Mert az élet határa ott, ahol a beletörődés végződik, s a lemondás kezdődik. Amikor már semmi sem kell. Amikor már nem lehet,
