Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Aich Péter: Hero és Leander (elbeszélés)
Aich Péter Hero és Leander Elindultak. Miként a Hold az égen, a tavaszi virágzás. A fény felé, az elvárások s az ár ellenében, viharral dacolva. Vajon min múlik a szív dobbanása, az ölelés melege? S akit a szerelemnek szenteltek, vajon szerethet-e? Remete Ilona tavirózsából lett, Sellő, így becézték, a tengerbe vágyódott. A víz körülrajongja, átöleli, magába fogadja majd, kusza álmok ringatják, bizonytalan kalandozások az átható, ismeretlen végtelen felé, a hullámok bőrét tapintják, fölötte a szabadság képzelt madara köröz. Amikor még Ilike zsenge kislány volt, a part mellett ácsorgott árván, a távolba meresztette szemét önfeledten, nézelődött, a lába előtt a nyomok a homokban a mélybe vezettek. Emberek jártak körülötte, sosem jöttek, mindig csak mentek, s nem vették észre, egy kislány áll a víz partján, ki kell térni, ennyit tudatosítottak, mert a kislány nem mozdul. Nem mozdul, csak áll, tágra nyílt szemmel, nem tudja, mit tegyen. Nem arra gondol, hogy tenni kéne valamit; nézelődik, látni próbál, érzelmek suhannak előtte emberi testben, madarak a láthatáron, bizonytalan vágyak, nem biztos, hogy észreveszi mindezt, s a könnyed lebegés távoli légörvényét, mindenki visz magával egy mosolyt vagy fájdalmat, vajon mit jelent ez a lelket érintő fuvallat, a kislány nem érti ezt még, csak a játszi szellőt érzi. Szemben vele egy nagy fiú jön ki a vízből, mintha a tengerfenék emelné ki a habos hullámokból, s amikor a partra ér, ugrik néhányszor, hogy lerázza a csöppeket, csípőre teszi kezét, a nap felé fordítja arcát, a kislány ránéz, mit csinál ez a nagy fiú, ugyan mi lehet ott, hiszen csak a nap, vakító fényesség, elvakítja, elcsábítja, jaj. Aztán a fiú leül, a homokot pörgeti, egy idő után elássa kezét csuklóig, árkot váj két kezével maga körül, mintha unatkozna, krétakör a sivatagban, noli me tangere. A kislány nem érti, azt sem, ami megmozdul benne, csak néz, értetlenül pislog, vágyak szállnak, kísérnek s kísértenek majd egy életen át, ám a kislány ezt sem tudja még. Hát te, szól hozzá váratlanul a nagy fiú, kérdőn tekint rá, szemében a nap eltévedt sugara villan. A kislány nem mozdul, a megfoghatatlan kérdés elsiklik mellette, vízbe merül, sellővé változik, csak a nagy fiú kérdő tekintetét veszi észre, a szeme melegét. A nagy fiú föltérdel, tovább turkál a homokban. Segítesz nekem várat építeni, kérdezi a kislánytól, keze elernyed várakozón. Várat? A kislány most összpontosít, igyekszik megérteni, nem tudja, hogyan kell várat építeni, mozdulna, a fölhívás végigbizsereg benne, tenni valamit, ó igen, jó lenne, talán érdekes dolog ez a várépítés. Gyere, mondja a nagy fiú, kupacot csinálunk, abból lesz a vár. A kislány tétován, ösztönösen elindul, oda telepszik, tudja ám ő azt, hogyan kell homokot ásni, hiszen látja, keze még ügyetlen és kicsi, de segíteni jó, ujja közt szétperegnek a szemek, a magány könnyei, eltűnnek a varázslatban. Hogy
