Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ GYULA - H. Szabó Kinga: Epizódok Szabó Gyula életéből

Epizódok Szabó Gyula életéből

magát losonci magányában Szabó Gyula (1907-1972) festőművész, aki egész életében valamilyen kirekesztettséggel küszködött. Gyermekkorában a szegénység, ifjúkorában (édesapja politikai szereplése miatt) a hontalanság, ebből kifolyólag a főiskolai tanulmányok lehetetlenné válása, 1945 után megint a jogfosztottság - immár nemzetiségi alapon -, s egész életében a (bár maga választotta) magány, pár- tonkívüliség, ami bár függetlenséget biztosított, ugyanakkor bizonyos előnyök elnyerését akadályozta. Rendkívüli tehetségének köszönhetően mégis már életében elismert - ugyanakkor félreismert - alkotó volt. Csak azok, akik igazán közelről ismerték, s nem egy remetét, vagy elérhetetlen csodabogarat láttak benne, hanem az embert - vagy írhatnám nagybetűvel: az Embert -, azok tudták, milyen közvetlen, megnyerő, jó humorú, társaságot kedvelő ember volt.

Harmincöt évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta sok írás született Róla, kiállítási katalógusok gonddal megírt hiteles szakmai szövegei, visszaemlékezések, elemzések. De arról, hogy milyen ember volt, csak nagyon kevesen tudnak, s írás erről az oldaláról tudtommal nem jelent meg. Ezért, hogy születése 100. évfordulóján közelebb hozzam mindnyájunkhoz, vállalkozom néhány epizód vagy jellemvonás közzétételére.

Először — több sikertelen próbálkozás után - 1968 augusztus elején látogattam meg ötödmagammal Szabó Gyulát. Az élmény, amit a rendkívül energikus és megnyerő modorú művésszel folytatott beszélgetés - vagy inkább az előadása, miközben képeit mutatta nekünk - jelentett, olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam: írnom kell róla. Néhány hónapra rá ezért látogattam meg újra, már kifejezetten az írás szándékával (amit azonban eleinte eltitkoltam - s mikor mégis bevallottam, eléggé mérges lett, de ez hamar elszállt... mea culpa). Az ilyen előzmények után létrejött írás végül megszületett, s az Irodalmi Szemle 1969 októberi számában jelent meg. Csakhogy mi addigra összeházasodtunk: az egész életében kitartó „agglegény” a 37 évvel fiatalabb „fruskával”. Versei vallanak arról, menynyire mély volt ez a kapcsolat. S meg kellett tapasztalnia ezt is: a házasság körülményeit. Döntésében bizonyára része volt annak is, hogy 1968 végén meghalt az édesanyja, akit addig ő ápolt. Egyszerre nagyon csendes lett körülötte minden. Az új élethelyzet az alkotó munkára hatott a legmélyebben. Nagyon termékeny időszak következett, sok festmény, sok új grafika és vers született. Számomra pedig egy komoly tanulási időszak: a „házasságot” a legprózaibb körülmények közt is tanulni kell, egy alkotó művész mellett pedig hatványozottan. S ezt éppen Szabó Gyula megnyerő egyénisége könnyítette meg, mialatt szinte naponta osztotta meg velem alkotói tűnődéseit, szándékait, vívódásait. Tapasztalhattam, hogyan születik a kép, a vers. A műteremben ugyan nem volt szabad zavarni - ide, festés közben csak kedves hosszú szőrű tacskója, Szenta jöhetett be -, de a kész képet mindig megmutatta nekem és az eredményről hosszan elbeszélgettünk. Kérdéseimre szívesen válaszolt, magyarázott, nemcsak magáról a képről, hanem mindarról, ami a kép „mögött” van, vagyis arról, amit a látványon túl ki akart vele fejezni. Mert ebben