Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - TALLÓZÓ - Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ
92 TALLÓZÓ Tehát szeretetembe - s azt hiszem, nem csak az enyémbe - némi idegenkedő csodálat vegyült. Ezt röstelltem. Ezért túloztam. Aztán, amint ezt már mindenki tudja, kiderült, hogy Szilágyi Domokos mindvégig a román állambiztonsági szolgálat ügynöke volt. Jelentéseivel állítólag embereket juttatott börtönbe, ítéleteket súlyosbíttatott, pályafutásokat tett tönkre. Ez fölfoghatatlan. Természetesen Szisz nem jókedvében lett besúgó - ezt az alanyt és ezt a névszói állítmányt még mindig csak keserű öklendezésemet leküzdve tudom mondattá formálni, s milyen rémes mondattá... hanem nyilván kényszerítették, zsarolták, fenyegették. Igen, igen. Természetesen nem Szisz „a hibás”, hanem „a rendszer”. A rendszer: a sötét, a sár, a hideg. Erdélyiek: emlékeztek a vastag, zsíros, sűrű, csillámló sárra? Természetesen jobban, mélyebben, intenzívebben kellett volna olvasnunk Szilágyi Domokos verseit, hiszen - természetesen - ő elmondta mindezt, csak hallanunk kellett volna, de persze süketek és vakok voltunk. Figyeljünk csak. „...megvámolják majd, mert van, van határ,/amelyen át nem engedik/ poggyászomnak gyilkos felét/őrült felét, képmutató felét,/hullafoltos felét, ziman- kós,/havakkal könnyező, halállal/teljes felét, és elválik, igen,/elválik a hazugság a reménytől,/millió-éves házasság után...” Belegondolni abba, hogy ez az esetlen, sovány, büszke férfi mindvégig megalázott volt, akinek épp a szörnyű titka - épp az, ami megalázta - tette lehetetlenné, hogy vigaszért folyamodjék. Hogy senkivel nem beszélhetett őszintén, még az olvasóival se, pedig burkoltan (úgy, hogy nem nyerhetett tölünk se föloldozást, se elnéző szeretetet) azért mindent elmondott nekünk, s arra ítélt bennünket, hogy ne értsük. „...mutasd meg: nem igaz,/hogy kutyakorbácsra születtél,/s hogy beléd marjon a veszett tél,/s a felhő higanyt záporozzon/ fejedre, s hogy sose maradj on/esté- re annyi csöpp erőd,/hogy lerúgd azt a facipőt;/hát mutasd meg, hogy nem igaz,/ hogy elintézhet egy süket/legyintés; hogy nem számítasz/annyit, mint a tetű, az eb,/a félrelökött csizmatalp...” Aki abban reménykedik, hogy poggyászának „hullafoltos felét” elválasztják majd a másik felétől, aki még „meg akarta mutatni, hogy nem igaz”, korábban a- zért tudta, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. „...fölrúgva talmi törvényt,/ami volt, meg se történt/, s ami lesz mindhalálig,/még ma halálra válik,/a szólott szó is szótlan,/a való is valótlanba létező is létlen,/a vétkező is vétlen,/az ártatlan is ártó,/a föld égre kiáltó,/és tettető a tettes,/és kedvetlen a kedves,/és a kegyes kegyetlen,/az összesség egyetlen,/több a kevés a soknál,/és több a csönd a szóknál,/és csupa seb vagyok már,/s már nem szól senki értem,/s én nem értem. Nem értem.” S a végén a Babits-parafrázis: „(Elmondhassam, hogy megcsalattam:/nemet vetvén, igent arattam.)”
