Irodalmi Szemle, 2007

2007/5 - TALLÓZÓ - Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ

TALLÓZÓ

93

Soha többé nem olvashatjuk úgy Szilágyi Domokos költeményeit, hogy olvasóként megmenthessük őt a szégyentől. És nem csak attól a szégyentől, hogy a jelek szerint arról a Majtényi Erikről is írt jelentéseket, aki fiaként szerette, s hogy földerítse, Ági lányával együtt nyugati útra vitte a súlyosan beteg, alkoholista költőt (vö. Erik szívhez szóló írásával: „Híva engem útitársnak”, Visszajátszás. Publicisztikai írások, Bukarest/Kolozsvár: Kriterion, 1981, 187-193).

Magának az életnek a szégyene föloldódhatik abban, hogy életrajz lesz belőle, értelmes műegész, amelyet a tudatos ember társai közreműködésével - s ebben a művésznek nagy kiváltsága van - visszamenőleg ideologikussá alakít. De ezt Szilágyi Domokos életével nem tehetjük, mert beleszól a hamis démiurgosz: a zsarnokság titkosszolgálata, amelynek titka egyben a költő titka immár. Ezen nem segíthetünk. S ezért, ha nem is úgy, mint egykor, megint röstelljük magunkat. Megint magára hagyjuk a szenvedőt. Se igazat nem mondhatunk, se hamis vigaszt nem nyújthatunk neki, de még csak át se ölelhetjük vézna vállát.

Hiszen halott.

(Megjelent az Elet és Irodalom 2006. december 22-i számában.)

Gyulai Líviusz