Irodalmi Szemle, 2007

2007/5 - TALLÓZÓ - Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ

TALLÓZÓ

91

Valamiért én sokszor találkoztam Szilágyi Domokossal Bukarestben. Méliusznál (Strada Amiral Bátildescu 8), Majtényi Eriknél (Intrarea Nicolae íonescu 13), Szász Jánosnál (Strada Mozart 24), Bodor Páléknál (Bulevardul Republicii 77), Dankanitséknál (Strada Batiáordei... no, a házszám most nem ugrik be), de a leggyakrabban Majtényiéknál, ahol az egész erdélyi magyar irodalom kaláberezett és tarokkozott, s ahol Olga táplált valamennyiünket. Szisz - mindenki így hívta Szilágyi Domokost - többnyire hallgatott.

Világos volt, hogy őt komolyabb dolgok foglalkoztatják, mint a művelődés- politikai küzdelmek és szerkesztőségi intrikák. Az se volt kétséges, hogy legtöbb kartársát szeretetre méltó vidéki dilettánsnak, mély érzésű rímfaragónak és járási szintű tárcaírónak tartja. Cincogók - mondta -, anekdotázók. De ezt is ritkán. Öt Yeats foglalkoztatta, Eliot, Kassák, Weöres, Vas. Babitsot betéve tudta, Illyést is. Majtényi Erik egyik kedvenc idézetét - én nem tudom, honnan - szokta emlegetni: „Ratatata, retetete, fő a haza szeretete.” Emlékszem az érzésre (a „csak innen el!” intellektuális változatára). Én akkoriban német romantikus filozófiát olvastam (Hamann, Solger, Jacobi, Novalis, Schlegelek), bibliai hermeneutikát, két könyv volt mindig nálam a hosszú vonatutakon: a Schleiermacher fordította Platón, két kötet, szattyánbőr, bibliapapír (GroBherzog Wilhelm Ernst Ausgabe) és a Nestle- féle koiné/latin, kétnyelvű, kis alakú újszövetség.

Igen: mé pszeudomartürészéisz: non falsum testimonium dices...

Amikor Szisz meghalt, én a kolozsvári Gaál Gábor Körben (amelynek az utódszervezete, amely most már Bretter György nevét viseli, pár éve még fönnállt, lehet, ma is megvan) emlékbeszédet mondtam róla. Nem volt kétséges, hogy valamilyen értelemben a rendszer ölte meg őt, amelyet már nem bírt elviselni. Ez nekrológ formájában megjelent a Kortársban - Alexa Károly szívességéből -, fésületlen írás volt, elkeseredett, túlzó. (Odahaza én akkor nem publikálhattam.)

Bosszúszomjas, nekivadult gyászbeszédem azért is sikeredett ilyen zavarba ejtően aránytalanra és mértéktelenre, mert nekem - vagy nekem is - rossz volt a lelki ismeretem. A száraz, hűvös, szótlan Sziszt nehéz volt szeretni. Ő maga sokakhoz ragaszkodott (Méliuszhoz elsősorban, de Majtényi Erikhez gyöngédebben, Palocsay Zsigához apaian), ám amolyan „én szeretlek, mi közöd hozzá” módon. Ezt kevesen viszonozták, mert kevesen viszonozhatták. De nem csak ezért volt az embernek bűntudata. Bármilyen rosszul ment sorunk - és hát szegények voltunk, és állandó veszélyben forogtunk -, de hiába, azért mégis éltünk, politizáltunk, némi érdeklődést mutattunk a félelmetes világ iránt, amelyben éltünk, nyugatra vágytunk, szerelmeskedtünk, pesti, nyugat-berlini, párizsi újságokat olvastunk. Szilágyi Domokos szikár szigora mellett ez wesensfremd volt vagy annak tetszett. Úgy láttam, az ő tisztasága és keménysége kellett ahhoz, hogy a posztsztálinista rettegés és rothadás, a nemzetiségi elnyomás tragikumát magasrendűen élje át és utasítsa el valaki, hogy ne süllyedjen bele abba, amitől irtózik és viszolyog.

Az ö élete és halála mellett mi, többiek - gondolhattam - könnyűnek találtatunk.