Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - TALLÓZÓ - Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ
90 TALLÓZÓ már történészek által tudományosan dokumentált módon s okból elbocsátott (pártból kizárt, szilenciumra ítélt) Földes Laci név nélkül, ám sokszor idézett alapszabálya: „ezen nem változtatunk, ez így rossz, ahogy van”. (A „Földes-ügyet” kíméletlenül, a följelentők és a csahosok nevével együtt megírta emlékezéseiben a Magyarországon sajnos teljesen elfelejtett Szabó Gyula - nyugodjék - pár évvel ezelőtt; csak rossz szót kapott érte. Természetesen.) Kedélyes vidéki redakció - gondolhatnánk, bár ekkor az embert folyton kihallgatásokra hurcolták a Rudolf útra vagy az Árpád útra, meg folyton beidézték a hadkiegészítő parancsnokságra (comisariat militar) a Balassi Bálint utcába (Strada Aviator Bäldescu), a Házsongárd dombjára kapaszkodó, kanyargós, szép kis utca ez, verné meg az isten - ez utóbbihoz hajnali négykor kellett mindig fölkelni téli hajnalokon; az „illetékes szervek” bőrkabátos munkatársai is ilyenkor szoktak dörömbölni az ember ajtaján. Olyan kedélyes volt, hogy szeretett kollégám, Köntös- Szabó Zoltán, korrigálás közben vagy a szomszéd kocsma pultjának támaszkodva, szép, hosszú, szőke haját szép, hosszú ujjú kezével hátrasimítva, csak egyetlen szóra korlátozta bőséges szókincsét: Nyomasztó. O se kapta meg a magyar irodalomtól és a közönségtől, ami úgy látszott, kijárna. Isten bűnünkül ne vegye, azt hittük, vannak halhatatlan költőink - Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Király László, Balia Zsófia, Palocsay Zsigmond, mások -, voltak még byronosan népszerű költőink is, mint a fiatalon elhunyt Szőcs Kálmán (a varjú se károg utána), köztünk, pontosabban fölöttünk élt az európai balos avantgárd olyan nagysága, mint a novelle gauche ábrándjában újjászületett Méliusz (hiszen én még Máttis-Teutsch Jánost is ismertem gyerekkoromban apám révén - Brassói Lapok! aki még együtt dolgozott a szerkesztőségben a fényképész Brassai apjával, id. Halász Gyulával...) meg az óvatos poeta doctus Szemlér (ők persze Bukarestben), de valahogy Szilágyi Domokos volt az első az egyenlők között. O volt az, mert őt tisztának, puritánnak, szűkszavúnak, modernnek, művésznek, a magyar nyelv tudójának, engesztelhetetlennek, meg nem alkuvónak, a mindig fenyegető provincializmus ellenfelének, föltűnés nélkül műveltnek, az írói szabadság megtestesítőjének ismertük. Nehéz házassága Hervay Gizellával az erdélyi egyetemisták első találkozása volt - versben - a tragikus szerelemmel. Fölidézhe- tetlen ma már, hogy mihez képest volt költészete annyira új. Azt is nehéz volna már elmagyarázni, miért vártuk annyira a börtönből szabadult Páskándi új verseit. A nagyszerű történész, Dankanits Ádám lakásában vendégeskedett Kobak, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella kisfia, amikor a bukaresti földrengés valósággal lefejezte a romániai értelmiséget. Egész Erdély gyászolta ezt a kisgyereket. Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.
