Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Magyar groteszk (Keszeli Ferenc két könyvéről)
70 KÖNYVRŐL KÖNYVRE ak, a magyar történelemre utalnak természetesen. Mint például: Posontól távolibb kert, Magyar mítoszt, Pannónia peremén, vagy éppen az Arany János kimenekítése a nyitrai ócskapiacról, aki „Mellszoborként gubbasztott szegény a salakpadla- ton./ Előbb látott meg engem ő, s kinézett magának.” Emlékek, irodalmi utalások is vannak: Irodalmi alkony, Irodalmi estve, A szellem funebránsai, a Kassák és Márai, a Tamkó-sirató s mások. Aztán vannak olyanok, amelyek a közelmúltról a mához szólnak: Görénykor, A közíró /sic!, Déli bábok. de még programversek is akadnak: Nemzeti dallam. Csak sejthetjük mögöttük a becsapottság érzését s a kiábrándulást, a szitkokat és olyan igazságért esengő nosztalgiát, amilyen talán sosem volt és nem is lesz! Az „O, nyavalyás embör” archaikusán költői önelemzésében számos vonásnak magyarázatát adja és megvilágítja lehetséges hátterét. A vers nyelvezete lehetne Balassi stílusának vagy Bornemissza átkozódó beszédének a parafrázisa, szövegük a költő borújáról, lelke kínjairól, élete nehéz keserveiről szól. Bár a mai görcsök középkori bájjal ékesülnek és a képzelet a múltban bóklász, a jelentől nem szakadhat el. De terheitől sem nenekülhet. Mindebben a gubancban a felvidéki magyar lírikus lelkülete lázadozik, vagy vergődik inkább, közvetve bár, de érzékletesen, forrong, érzi teljesítménye hitelét, de sikerét nem befolyásolhatja, a világ többi írójához méri magát, miközben éli kisszerű regionális életét. Átéli a felföldi múltat, de még tragikusabban mai jelenét. Nem siránkozik, csak néhanapján, inkább szitkozódik, tér és fény után sem szipog vágyakozva, megteremti magában - magának! Nézzük a másik könyvet, s lássuk, hogy ez a belső táj és külső építmény mint tágul és eszmélkedik! 4 A címe: Génregény. Alcíme is van: Szkukálek Lajos festményei, Keszeli Ferenc versei. Szkukálek kitűnő, sikeres festő, formavilága groteszk, sőt abszurd. Képeivel először a kilencvenes évek elején találkoztam, eredetiségük megfogott. Torz alakjaik, kusza világuk megfejtéséhez nyújtanak némi támpontokat, de nem sokat, káoszuk azzal vonzó, hogy izgatja a képzeletet. Elénk színekkel és karika- turisztikus elemekkel teli képek, szögletes vonásokkal, hegyes sarkokat torz görbületekkel és karikaturisztikus jegyekkel gazdagok, deformált tárgyaik és valóságfelettien derék szörnyeik kihívóak. Annak idején az Új Szóban így jellemeztem: „Majd minden képén ott az ember is, de szinte minden esetben torzítva, aránytalanul ábrázolva meghangsúlyozott vagy elnagyolt testrészekkel, néha torzóként, máskor természetellenes pozíciókban és abszurd helyzetekben, s - tegyük hozzá! - harsogó, provokatív színekkel kiforgatva valójából, metaforikus értelmezésnek alávetve, gyakran jelzésszerűen. A festőt nem a jelenségek külseje, tehát a látvány, de nem is valami öncélú formalátás érdekli, hanem a dolgok belső értelmének a képi megjelenítése, az adott helyzetban való jelentőségük foglalkoztatja. Szkukálek formavilága mögött játékosan kutató elme munkál. (Zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló látáskultúra jellemzi Nagy Zoltán rajzait is.)
