Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Jan Beňo: Az úton a várból (elbeszélés)
56 Ján Beňo amelyről nem tudta, hova vezet, amelyen soha nem járt, soha nem jutott idáig, bár nem volt olyan messze, hogy megállapítsa, milyen, talán most lehetősége lesz rá... Sietett, már a füves nyelv felénél járt, és akkor hirtelen felocsúdott, eszébe jutott a két fiatal. Egyszeriben többet foglalkoztatta őt, mint az út, amelyen haladt. Hogy döntöttek? Fölmentek a széles lépcsőkön? Be mertek csöngetni? De azért eközben is csak lépkedett tovább. Önmagát látta a kerítés mögött, amipt halad az erdőben. Sose ment így, és elképzelni sem tudta, milyen lesz. Ment volna, ha... Előbb az agyában, majd a valóságban is kerítés magasodott a szeme e- lőtt, hatalmas, mint mindenütt a vár körül, áthághatatlan. Kemény kősziklára emlékeztette, amely még keményebbhez csapódik, s ő csak nézhette, majd megfordult. Vissza a vár felé szinte loholt. Azok ketten... bennük volt a reménysége, ők eljutottak a várhoz, s bizonyára ki is tudnak jutni kerítésének karmai közül. Nem tudja, miként jutottak be, de ha bejutottak, ki is tudnak jönni. Bennük volt minden bizodalma. Ahogy ők, ahogy nekik sikerült... Közeledett a várhoz, szerette volna látni őket, s megtudni, miként sikerült nekik. Akkor pillantotta meg őket, amikor felfelé haladt a lépcsőkön az egyetlen bejárathoz; az oldalsó falnál ültek, és ettek valamit. Kérdőn nézett rájuk, de ők hirtelen szedelőzködtek, ahogy megpillantották őt, fejüket csóválták, hogy nem, nem sikerült, s a tekintetükben szemrehányás volt. Nagyon gyorsan eltűntek, alig volt ideje felemelni a kezét, hogy inthessen nekik. Vágyakozva nézett utánuk, és látta, amint a főkapu melletti keskeny vaskapuhoz értek, az engedelmesen megnyílt előttük. Nekilódult, odaszaladt, aztán a távozó kis autó után bámult, és tehetetlenül, eredménytelenül és hosszan rángatta a nehéz kiskaput. Vércse Miklós fordítása
