Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Jan Beňo: Az úton a várból (elbeszélés)
Az úton a várból 55 jának még csak a kezdetén van, látta a lány és a fiú szemében a vágyat, nem töprengett azon, hogy mit is akarhatnak tulajdonképpen, mi vonzza őket, hogy legalább kis időre bejussanak a várba, ahonnan ő távozni akar. Olyan érzése volt, mintha egy hajszálon egy magas súlyos boltív függne fölöttük, nem pedig a hosz- szú díszes zsinóron meg sárga láncocskákon lógó csillárok magas gyertyákat utánzó vékonyka égőkkel. Ezekben könnyedség volt, holott inkább kívánkozhattak lehullani. Ahogy lehunyta szemét, a csillárok érintetlenek maradtak, ám a boltozat egyszeriben ropogni és potyogni kezdett. Nem mérlegelte, mennyi ideig lesz távol, s visszatér-e még, a feje fölé hatalmas anyagtalan égboltot kívánt, szabad levegő u- tán vágyott, hogy magába szívhassa, és távozhasson. Ezek ketten meg be akarnak jutni a várba, ahonnan ö menekül, persze joguk van megkísérelni. Megállt, s mintha ott se lenne, elnézett a lány feje fölött.- Igen - mondta, de elég bizonytalanul. A nem egyértelműen és nem meggyőzően kimondott szó semmit sem igazolt, csupán időnyerés volt, hogy nyugodtan kereshesse a választ, amire a kérdezők vártak.- Van ott valami kapus? - kérdezte a lány tényszerűen.-Ha... Ha magukkal mennék, tán bemehetnének, akarta mondani. De tán nélküle is beengedik őket, sőt talán nélküle még inkább. Tulajdonképpen nem is tudja, mi itt a szabály, mit szabad és mit nem. Neki, sajnos, más a célja, útjaik csak véletlenül keresztezték egymást. Persze nagyon örülne, ha sikerülne nekik, csak hát az ő léptei éppen távolodnak a vártól. Átmegy a kis fahídon, onnantól már füves térség vár rá, szabad és tágas, ettől sokat remélt. Innen mehet akár fölfelé, akár lefelé. Jobb lesz felfelé kanyarodni, arrafelé a sima zöldellő nyílás húzódik, mintha széles hosz- szú nyelv lenne, messze az erdők közé öltve. Még sosem volt a végén. De még ennél is jobban vonzotta a levegő, a friss levegő. Csodálkozott rajta, hogy ez a fiatal pár a friss levegőről inkább be akar menni a várba, aminek a folyosóin mindig dohszagot, fülledtséget érzett. Biztosan soha senki sem nyitotta ki a hatalmas ablakokat, amelyek alatt a lépcső kanyarog a felső termekbe. Ismét megszólalt:- Igen.. - de most már meggyőzőbben mondta, és rögvest hozzátette: - Ma egy nő a kapus, egészen kellemes hölgy, egy kis pisztollyal...- Köszönjük... köszönjük.. - hálálkodott a fiú hevesen, szinte kifulladva. A lány szemrehányóan nézett rá, minek hálálkodsz annyira, hiszen semmi érdemlegeset sem tudsz még, és mindjárt sorolta is a kérdéseit, hogy mit mondjanak a kapunál, milyen indokot hozzanak fel, kérdezzék-e meg, hogy engedélyezik-e a szemlét, vagy kezdjék mindjárt a lekenyerezéssel?- Én... - gondolom, hogy... szóval semmit se mondjanak, az a nő süket, elég, ha kezükkel... de bocsánat, nagyon sietek. Gyorsan nekilódult, és körül se nézett, nem volt rá kíváncsi, merre mennek, sietnek-e, vagy még ott helyben tanakodnak. Út volt előtte, tán olyan hosszú, amilyet csak akar. Aztán ott találta magát az erdei úton, amely hosszú volt és egyenes,
