Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Sándor Zoltán: Levelek (novella)
40 Sándor Zoltán gát és ismeretének feleslegességét. Szókratésznek megengedett azt mondania: Én tudom, hogy semmit sem tudok. Mert bölcs, és valóban tudja (!), meddig nyújtózkodhat tudásával, tisztában van saját képességeinek határaival. Egyet-mást megtanult másoktól, bizonyos dolgok nyitjára egyedül jött rá, emellett még tapasztalatokat is gyűjtött, csakhogy minden egyes újabb ismeret elsajátításával feltárult előtte még ezer meg ezer más, amiről azon nyomban kikristályosodott előtte, hogy sohasem fogja megkaparintani létezésük és működésük módját. Amikor - a többi emberhez viszonyított: temérdek - tudását összehasonlítja mindazzal, amit még nem tud, ráébred arra, hogy a sophia mindössze csak egy kis elsorvasztható, parányi részecskéjével rendelkezik. Ekkor mondja ki immár szállóigévé vált aforizmáját. Mennyivel könnyebb annak, aki csak néhány dologhoz ért, és fogalma sincs a többi létezéséről, azok esetleges ismeretének a szükségességéről - nyugodt lelkiismerettel ringathatja magát ama tévhitben, hogy ő okos. Jobb neki?! Az ő világában talán igen - ez az a világ, ahol én is kénytelen vagyok élni, mégsem tudom elfogadni annak kiaknázott kerékvágásait, együgyű játékszabályait, és nem utolsósorban álszenteskedő képviselőit; végeredményben, ha ezt teszem, önmagámról kell lemondanom -, de világszellemi szinten aligha hiszem, hiszen még vakond látókörű földhözragadtságával sincs tisztában. És eme téren a társadalmi értelemben valamit elért entellektüelek járnak az élvonalban. Ama vadparasztok, akik az egyetem vagy a főiskola elvégzése után azt képzelik, mennyire tehetségesek - enyhén fogalmazva, legnagyobb részük valójában csak röhejes. Nem a tudásra éheznek ők, hanem a titulusra és a közösségi státusra, durván és egyszerűbben szólva: az anyagiakra, ami a pozícióból kifolyólag ered. Mit érdekli őket, miért rajong valaki az ógörög mítoszokért, a keleti miszticizmusért, a szerves kémiáért, az ötvenes évekbeli olasz és francia újhullámú filmalkotásokért, a számokért és a matematikáért, a vikingek és a kelták történelméért, a japán nemzet furcsaságaiért, az észak-amerikai indiánok hagyományáért és hiedelméért, a favágás fortélyaiért, a modern genetika legújabb vívmányaiért, az impresszionista és szürrealista festészet technikai eljárásaiért, a klasszikus és jazz-zene óriásaiért, a fizika csínjáért-bínjáért, a társadalmi tudományokért, az ember - mint szubjektum - pszichológiai felépítéséért, az angol fociért, az asztrológiáért, a brit new vawe jellegzetességeiért, különféle betegségek kórokozóiért és megannyi másért. Végső soron mit érdekli őket Borges ama tehetetlensége, hogy szavak által kifejezze az időtlent. Mit érdekli őket egyáltalán az időtlen, vagy akár az idő. Még arról az egy percről sem gondolkodtak el, amelynek köszönhetően a világra kerültek; jutalomként, a számtalan potenciális embercsemete kárára, csakis azért, mert édesapjuk éppen abban a percben - és éppen oda! - élvezett el, amely csak az ő javukat szolgálta. Ha a következő percben történik meg a dolog, ők nem is lennének - mások lennének. Nincs mersziik ilyesmin gondolkodni, önvédelmi mechanizmusként működő tompaságuk óvja őket az efféle felismerések kínjaitól. „Az elmondottakból kifolyólag, mit törődnek ők magával az örökkévalóval. Olyasvalamivel, ami a számukra úgyis elérhetetlen.”
