Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Sándor Zoltán: Levelek (novella)
Levelek 41 Még szerencse, hogy nem dolgozott sportújságíróként, az esetben nyilván a focimérkőzéseket is filozófiai szemszögből közelítette volna meg, és ki tudja, miféle következtetéseket von le, talán teljesen új szellemi kategóriákat állít fel, megalapoz egynéhány leendő transzcendentális elvonatkoztatáséi testnevelés-elméletet, amit aztán mások, kényük-kedvük szerint, izommágiának, esetleg philoball-nak keresztelnek el, vagy más hebehurgya elnevezéssel illetnek meg. A továbbiakban írt a szubjektumról - önmegvalósított lényről, az Emberről, aki, ahogyan Kafka mondja, mindig kész fellázadni önnön vágyai, érzelmei és álmai érdekében. „De nem mindenki nevezhető szubjektumnak - írta-, akit bevezetnek az anyakönyvbe; aki szellemileg és lelkileg nem szüli meg önmagát - ugyanúgy, ahogyan az édesanyja fizikailag a világra hozta -, az aligha tekinthető Embernek, esetleg csak egy csökevény kreatúrának, legjobb esetben is csak egy kiónnak számíthat. Az ilyen álemberi lények kitalálnak mindenféle álemberi és álisteni intézményeket és baráti társaságokat, csak hogy elhitessék önmagukkal, hogy nincsenek egyedül és valahová tartoznak; szerintem mindez csak az első emberi közösségek - a hordák! - posztmodem változata. Az efféle mesterséges csoportosulások tagjának nincs erkölcse, csak csordaösztöne; nincs álma, csak tele-víziója; nincs szenvedélye, csak szükséglete; nincs lelke, csak teológiája; nincs hite, csak temploma; önmagában véve nem más, mint egy statisztikai adat. Aki képtelen egyedül élni, egyáltalán nem is érdemli meg, hogy éljen. Még kevésbé azt, hogy másvalakivel éljen.” A folytatásban a fönt említett csoportok tarthatatlan tévhiteiről, megkérdőjelezhetetlenül bevett, közhelyszerű Nagy Igazságairól és képmutató moráljáról szólt, pontosabban tovább ócsárolta azt, amivel szembehelyezte saját ideálját, az igenis megvalósítható Egy Örök Nagy Szerelem eszméjét, és ezt a bekezdést a következő mondattal zárta le: „A család nem szükségszerűen a konfliktusok és elfojtások melegágya, ahogyan azt a kispolgári erkölcs és a sorsomba beletörődött ku- bikosfilozófia hangoztatja - az Ember éppen abban különbözik minden más élőlénytől, hogy megadatott neki a választás lehetősége.” Itt egy pillanatra megállt, cigarettára gyújtott, és futtában végigszaladt az eddig leírt sorok felett. Különösen legutóbbi mondatának a kezdete tetszett neki: a család nem szükségszerűen a konfliktusok és elfojtások melegágya... Ezt én találtam ki? - morfondírozott magában, vagy valahol olvastam, csak már elfelejtettem, mikor és hol. Biztosan olvastam, valami nevenincs francia író művében. Nem tudta, miért gondolja azt, hogy francia író tollából ered a fenti mondat, talán azért, mert kimondottan kedvelte a francia irodalmat és festészetet, na meg franciázni is szeretett, bár ezt leginkább suty- tyomban gyakorolta, hogy senki se tudja. Vagy akkor az már nem is számít? - merült fel benne a bizalmatlanság csírája. Mintha nem is az lenne a fontos, hogyan cselekszünk, hanem az, hogy mások hogyan fogadják cselekedeteinket. Ezek szerint viselkedhet valaki bárhogy, de csakis akkor válik elmebeteggé, hülyévé vagy bármi mássá, ha környezete reagál a viselkedésére, és bizonyos etikettel bélyegzi meg. De ez nem így van! - hörrent fel. Mintha nem is élveztünk volna mindazok-
