Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Sándor Zoltán: Levelek (novella)
37 Sándor Zoltán Levelek „Ha valamit tényleg nagyon akarsz, akkor az egész világűr összeesküszik, hogy megvalósítsd azt a célodat. ” Paolo Coelho A fiú remegő tagokkal riadt fel álmából, amelyben megtépázott idegzettel sétára indult a szabadba, szétzilált gondolatait rendezni, és mire föleszmélt, Antwerpenben találta magát egy futurisztikus, ég és föld között épült monumentális üvegbura formájú vendéglőben, ahol a lány már, fittyet hányva a sztereotípiákra, felcicomázott külsővel, bájolva várt rá. Bődíiletes, mormolta saját állába, ahogyan kipattantak szemei, ez azért van, mert álmokat szoktam vacsorázni; vagy O szokott azt... A fiú nem tudta, hogy kettejük közül kinek a tányérján pompáznak esténként álomködből formált arabeszkek, vagy melyikük fogyasztja szívesebben és élvez jobban a lidérccel tűzdelt érdes felületű rákok pikáns ínyencségében; csak annyit tudott, hogy a lány a minap, miközben mimózaillatú szobájában riszálta a csípőjét, szemrehányóan panaszolta el neki (vágta a fejéhez!), hogy már egy jó ideje nem álmodott pillangókkal. A fiú minden tőle telhetőt elkövetett - legalábbis megpróbált -, hogy a színes állatkákat visszacsalogassa a lány álmába, de ez aligha sikerült neki, hacsak nem embrióformában - csúszó-kúszó hernyóként; és most ahelyett, hogy egymás mellett feküdnének az ágyban - mint ahogyan azt már előtte oly sokszor tették -, egy félig önnön képzeletük szülte, félig mások fikciójának határmezsgyéjén létesült álvárosban találkoztak - a fiú álmában. Az elmondottakon kívül a fiú aligha emlékezett valami másra álmából, talán még csak réveteg ámulatban ringatózó, kéjleső önmagára, ahogyan tátott szájjal figyelte a realitás és a társadalmi környezet béklyóitól lecsupaszított lányt. Sokszor mondta neki, amikor kettesben élvezték a létezés örömeit, hogy ha csak a benső hangunkra hallgatunk, ha felfigyelünk a létünk magzatában kuksoló gyermek sikolyára, és ha segélykiáltásaival összhangban cselekszünk, akkor az isteni egyszerűséggel vértezzük fel magunkat. És lám, valamilyen módon sikerült is neki elhitetni a lánnyal eme posztulátumát; igaz, csak saját álmában, de már az is valami; egyébként ki a megmondhatója annak, hogy mi a valóbb: ami a fizikai világ láthatatlan fellegvárai között játszódik le velünk, ahol a történések determinizmusában emberi mivoltunkból fakadó szabad akaratunk működőképességét olykor megpecsételi a sors - a körülmények és a helyzet - kényszerítő ereje, vagy ami imaginációnk révén születik meg bennünk és
