Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (15) A nyugatos líra „ezüstkora“, (tanulmány)
22 Grendel Lajos én? Mik vagytok? Mi az ember?” A vers hangja zaklatottságában is, vagy inkább annak ellenére tárgyilagos, a pátosz jelen van benne, különösen a verset záró sorokban (“s a végtelen elé az életemmel /tettem vádló, konok mínusz-jelet”), de nem terheli meg a vers meditatív tárgyiasságát. A vers igazi ereje azonban a látomásosságában van, a Végítélet középkort idéző megjelenítésében. Jékely Zoltán azokban a költeményeiben emelkedik nagy lírikussá, amelyekben hátat fordítva a sivár jelenkornak, rég múlt korokba szituálja témáit. Ezek a versek mintegy hidat képeznek az örökkévaló és a múlandó közé: a múlt idő perspektívájából, befejezettségéből, véglegességéből szólnak a jelenhez. Vagy fordítva: a cseppfolyós, állandóan változó és alakuló jelenhez teremtenek a jelen értelmezéséhez nélkülözhetetlen perspektívát, a végest a végtelenhez cövekelve {Középkori fametszet, I; Kirándulás a Húsvét-szigetekre; Múzeumlátogatás stb.). Látomásosság és töprengő-meditatív, inkább kérdező, mint állító hang kerül példás egységbe ezekben a többnyire hosszú versekben. A Múzeumlátogatásban egy halott bronzkori férfi beszél társához, aki követte őt a sírba. Azt mondja: „A legnagyobb árulást most követnéd el,/ ha éreztetnéd, hogy kár volt követned.” Pedig jó lenne egy kicsit újra élni. Nem tagadom, fölujjongó öröm volna tudni: kik járnak odafönn! S mért nem szűnik meg a kíváncsiság: hová iramlik a világ? - s a vágy sűrűn meglátogat; még egyszer fogni egy halat! Labdát dobálni zöld füvön, kapócsontozni nagy kövön, tűzgyújtani, hallani, hogy ropog - ó, az élők mégiscsak boldogok! Mégis jobb a földben, mert itt békesség van, itt a pillanat örökké tart, a Félelem, az Éhség, a Tépelődés, hiúság és irigység mind odaát maradtak. Nem kell naponta elölről kezdeni mindent! Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek! Nem kell többé másoktól féltselek. Teljes mértékben igazat adhatunk Lengyel Balázsnak, aki úgy látja, ezekben az apokaliptikus, vizionárius versekben „egyszerre él komor fenségben a lét gyönyörűsége és a pusztulás”.51 Vas István (1910-1991). Pályája elején Kosztolányi és Tóth Árpád követőjeként látjuk, aki a Kassák körében eltöltött néhány esztendőt követően ugyanolyan radikálisan fordított hátat az avantgárdnak, mint egy-két évvel korábban Illyés Gyula. A hely, a szülőföld szelleme éppúgy belengi líráját, mint a pusztáé Illyését, Erdélyé Áprilyét és Jékelyét vagy a vidéki kisvárosé Kálnokyét. De ő, velük ellen-
