Irodalmi Szemle, 2007

2007/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (15) A nyugatos líra „ezüstkora“, (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (15)

15

hetségek kallódásának, pusztulásának, hiábavaló lázadásának leghitelesebb és légii ivatottabb megszólaltatója a két világháború közötti líránkban.

A Nyugatnak a harmincas években fellépő harmadik nemzedéke, úgy tűnik, készen kapott mindent, amit elődeiknek, szakítva a 19. századi klisékkel és sablonokkal egyedül kellett megteremteniük és kiharcolniuk: formát, stílust, világlátást s nem utolsósorban étoszt és tartást. Kevés kivételtől (Weöres, a kései Kálnoky) eltekintve, a magyar líra fejlődéstörténetébe nem hoztak forradalmi változásokat. Költészetük igazi jelentősége abban van, hogy megerősítették, stabilizálták és visz- szafordihatatlanná tették mindazokat a folyamatokat, amelyeket nagy elődeik a század elején elindítottak. Költői irányuk nem extenzív (idegenkedtek a formabontástól), hanem intenzív, a létfilozófiai kérdések felé mélyülő. (A velük induló Weöres Sándor költészetéről, mivel messze távolodott tőlük, és hatalmas, önálló költői univerzumot teremtett, egy későbbi fejezetben lesz szó.) Klasszicizáló nemzedék tehát az övék. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád tanítványai. Kiváló műfordítók, s műfordítói tevékenységük az ötvenes években „életmentő” hivatásuk lesz.

Az irodalomtörténet-írás mindig egy kicsit gondban volt velük, s talán még ma is gondban van, s ezért hallgat róluk. A Nyugat harmadik nemzedékének bőven kijutott mellőzésből, igaztalan támadásokból, sőt elhallgattatásból is. Részben, különösen az ötvenes és a hatvanas években, politikai okokból mint (kevés kivételtől eltekintve) „polgári” költőknek, akiknek a szocializmus épülő, szépülő új világában nincs semmi keresnivalójuk, legföljebb mint műfordítóknak. Másrészt lírai beszédmódjuk az újholdasok felől nézve konzervatívnak és meghaladottnak tűnt, annak ellenére, hogy létfilozófiai tájékozódásukkal a Pilinszky-nemzedék legalább o- lyan fontos előzményének tekinthetők, mint József Attila és Babits.

Legjobbjaik művészete azonban mindezen körülmények ellenére sem tekinthető másodlagosnak. Folytatók voltak, nem pedig epigonok. Felismerhető, a másokéitól megkülönböztethető költői univerzumot teremtettek, ki-ki a maga útján haladva s a csak rá jellemző költői eszközökkel. Néhányuk a nyugatos líra olyan lehetőségeit valósította meg, amely a nagy elődök művében kibontatlan maradt.

Kálnoky László (1912-1985). Egyetlen nagy költőnk útkeresése sem tartott olyan hosszú ideig, mint az övé. Magyarázat lehet erre mellőzöttsége, a kommunista irodalompolitika részéről ért nemegyszer minősíthetetlenül durva támadások és a fiatalon szerzett, egész életét végigkísérő súlyos tüdőbetegség megannyi gyötrelme is. Az igazi ok azonban talán mégis másutt keresendő. Ragaszkodásában ahhoz az impresszionista versbeszédhez, amelynek minden csínyját-bínját mesterfokon ismerte, de amely mégsem volt alkalmas annak a nagyívű gondolati lírának és ironikus hangnak a teljes kibontására, amelynek pedig már korai költészetében megtaláljuk nyomait. Közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez és a szakma inkább kiváló műfordítóként, semmint jelentős költőként tartotta számon, amikor szinte berobbant az irodalomba, hogy aztán élete utolsó másfél évtizedében meglepetést meglepetésre halmozva lenyűgözzön szakmát és laikus olvasót egyaránt.