Irodalmi Szemle, 2007

2007/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csicsay Alajos: Tükör tinédzsereknek (Kulcsár Ferenc verseskötetéről)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

határozási kísérletei Gilgameshez, illetve egy ókori sumer írnokhoz vezetik vissza, de ezek az irodalmi játékok sem adják meg a végső bizonyosságot.

Habár nehéz lenne valódi összefüggéseket találni a két szerző között, a Hullámtükör című novella határozottan Stephen King Tortúra című regényét idézi meg, nem csak az alaphelyzet szintjén (az írót fogságba ejti egy nő, és kényszeríti, hogy írjon neki), hanem még az egyik fő mondanivaló (a Hatalom-Kiszolgáltatottság ellentét) kapcsán is. Hogya azonban természetesen nem rémtörténetet ír, ő történetet ír, a célja itt inkább az írói küldetésen való elmélkedés, s habár ez az írás nekem némileg mesterkéltnek tűnik (már csak a Hollywoodba illő, gyenge cselekmény miatt is), a szerző végül is rátalál önmagára, meg Borgesre. „A bizonyosságtól, hogy minden meg van írva, megsemmisülünk, vagy elbizakodottá válunk” - írja Borges; nos, Hogya György valamivel fennköltebben vázolja ezt a helyzetet: „A Halál utáni pillanatba kerülünk, s mintha a tenger milliárdnyi hullámainak hátán megcsillanó képeket néznénk, úgy tűnnek e- lénk a világűrben szétszóródó ősképek.”

Hogya György magánya és útkeresése a titokzatosból indul ki és a titokzatosba érkezik vissza, s minden pillanatában valamiféle megmagyarázhatatlan hiánnyal küzd. A „racionális misztika”, ahogy Grendel Lajos nevezi, a szerző sajátos eszköze arra, hogy valamiféleképp „kezelni” tudja a talányok kiváltotta nehézségeket, emellett pedig egyedülálló irodalmi világot teremtsen. Az olvasó pedig azt kezd ezzel a felkínált világgal, amit csak akar.

(Madách-Posonium, 2006, Pozsony)

Szalay Zoltán

Tükör tinédzsereknek

Kulcsár Ferenc: Én nem tudom, talán... című kötetéről

írásomnak adhattam volna azt a címet is, hogy szenzáció a magyar irodalomban, mert a könyv, amelyről szó lesz, valóban izgalmat keltő kellemes élmény. írója nem kezdő, sőt hosszú ideje már, hogy meghatározó személyisége irodalmunknak, ám soha nem törekedett arra, hogy munkáival feltűnést keltsen, ha csak pályakezdésével nem, ami fölöttébb szokatlan. Még azt sem mondhatnánk, hogy versben fogalmazta meg ars poétikáját, mint tették sokan mások, mert a Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz című költeménye, amelyet 1970-ben, az Irodalmi Szemlében közölt, nemigen tekinthető költői programnak. Kezdetben és sokáig úgy tűnhetett, mintha munkássága nem lett volna más, mint Szalatnai vádjainak a cáfolása. Ma, persze sokkal több ennél.

De miről is van szó? Arról, hogy Szalatnai Rezső 1969-ben, a pozsonyi Hét 2. számában Versvesztés, úttévesztés címen cikket jelentetett meg arról, hogy a fiatal költők (mármint a szlovákiai magyarok) nem folytatói a hagyományos magyar lírának, mellőzik a szépséget, nem az életről írnak, s a magyar múlt nem érdekli őket. Erre föl írta Kulcsár Ferenc a szóban forgó versét, amely inkább védekezésnek mondható, mintsem válasznak. Van egy számomra igen megható sora, azaz, hogy kettő: „s te engem jó öreg / idő előtt pusztuló madárnak véltél...”