Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Végh Péter: Valaki hiányzik a láncból (elbeszélés)
Végh Péter A lány mondta el az első történetet.- Ötéves lehettem, a nővérem tíz. Játszottunk az udvaron, a kőrakás mellett. A tyúkudvar közepén fel volt függesztve egy hinta. Én értem oda előbb. Beleültem és hintázni kezdtem. Erre a nővérem nagyon mérges lett. Mindenáron ki akart eb- rudalni onnan. A kezébe vett egy követ és megfenyegetett. Azt mondta megdob, ha rögtön nem szállók ki. Én csak nevettem, s azt mondtam, úgy se mersz megdobni. Erre megdobott. A kő a szemem alatt talált el. Látod, itt ni, még most is meglátszik a nyoma. Felhasadt a bőröm és erősen vérzett a seb. A nővérem tudta, ha véres képpel megyek be a házba, és ha panaszkodom, akkor ő nagyon ki fog kapni. Ezért azt tanácsolta, hogy menjünk hátra a fáskamrába és beszéljük meg a dolgot. A zsebkendőmet a sebre szorítottam. Egészen átázott a vértől. Átmentünk a fáskamrába. A nővérem tudta, hogy nagyon szeretem a babaruhákat meg a színes ceruzákat. Azt mondta, hogy akármit odaad, csak ne áruljam el. Szipogva mondtam, hogy lehet róla szó. A féltve őrzött színes ceruzáit és rajzlapjait választottam. Még aznap mindet nekem adta. Szóval, a történtek ellenére, egész jól végződött ez a kalandom. S most te jössz!- Te megkaptad a színes ceruzákat, s most nekem adod a labdát. Én még mindig azon gondolkodom, hogy mit meséljek. Addig, amíg kitalálom, kérlek, mondj el még egyet! Bizonyosan volt komolyabb élményed is. A lány kissé elgondolkozott.- Igen volt. De erről nem szívesen beszélek.- Ha nem mondod el, akkor nincs semmi értelme az egésznek. Most akarod, hogy jobban megismerjelek, vagy nem?-Na jó, győztél, meggyőztél... Kicsit később történt. Majd tízéves lehettem. Volt a városunkban egy ifjúsági klub, ahova gyakorta eljártak a fiatalok. Asztaliteniszeztek, sakkoztak, biliárdoztak, újságokat, folyóiratokat lapozgattak és régi filmeket néztek. Az egyik belevaló barátnőm egyszer magával vitt oda. Azt mondta, hogy egy jó filmet fognak vetíteni. Hogy mit értett ,jó film” alatt, ma sem értem. A legelső sorba ültünk. A gép kezelője leakasztotta az államelnök portréját a szemközti falról, behúzta a sötétítő függönyöket, majd beindította a gépet. Akkor derült ki, hogy egy régi dokumentumfilm kerül vetítésre, mely a koncentrációs táborok életét mutatja be. Ha ezt előre tudom, úgy el sem megyek abba a klubba. Aztán mégis ott maradtam, mert szégyelltem elhagyni a termet. Bizonyos képsorokra ma is világosan emlékszem. Sárga csillaggal megjelölt embereket marhavagonokba toloncoltak. Elgyötört munkaszolgálatosok hosz- szú sora menetelt sárban, esőben és hóban. Kopaszra nyírt foglyok álldogáltak, tén- feregtek a szögesdróttal szegett négyszögekben. Soványka gyerekek súlyos köveket cipeltek, havat lapátoltak, gyári szalagmunkát végeztek. S ekkor következett az a képsor, mely kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. A kamera előbb egy látszólag békés, behavazott tájat mutatott. A háttérben egy dombféleség húzódott, az előtérben buldózerek sora vesztegelt. Egyszer csak felbúgtak a gépek. A buldózerek
