Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Szalay Zoltán: Két novella (A kávéfőző, Sokszorosítás)
Szalay Zoltán Kismisére járt Józsi ahhoz a lányhoz, ugrott be Simonnak. Hogy is hívták azt a lányt? Se Erzsikének, se Ilonkának, se Marikának, ezt tudta. Csak az ő iljúkorá- ban hívtak ugyanígy minden lányt. Akkor még értettek a névadáshoz. A szép nevek ezek voltak, azért is adták ezt a legtöbb lánynak. Az ő feleségét is Ilonkának hívták. Érdekes, gondolta. így hívják. Na de az a lány? Nem számít, Józsi már úgyis otthagyta. Nem volt kóser a lány. Kis falusi kurva volt, hamar bebizonyosodott. Igen, a kismiseiek mindig is ilyenek voltak, hagyta annyiban Simon. Az ő fia különbet érdemel. Egy Erzsikét legalább. Bár az Erzsikéket sem kellett nagyon félteni, mosolyodott el Simon. Mennyi falu van itt! Egy tábla egy masáti szállodát hirdetett. Simon meg mert volna esküdni, hogy Masát nincs ilyen közel Kismiséhez. A következő kereszteződésnél letért balra, s most már úgy tűnt, valamicskét szűnik az eső. Hogy miért pont balra fordult, maga sem tudta igazán. Tulajdonképpen dacból tette, nem akarta magának sem beismerni, hogy ennyire nem ismeri a környéket, inkább úgy tett, mintha vakon is hazatalálna, mintha biztosan tudná, hogy itt balra kell letérnie Dervőc felé. Látott a távolban egy települést, a fekete esőcseppek fátyola mögött, a sejtelmes homályban, látott egy karcsú templomtornyot, néhány alacsony kockaházat, s ez nyugodtan lehetett volna Dervőc is. Csakhogy ez itt Veréb volt, Vrbany, ahogy a jelzőtábla mutatta. A jelzőtábláknak pedig általában igazuk van. „Gondolom, sokan vannak, akik már hazafelé igyekeznek, fáradtan az egész napos munka után, nos, azt kívánom, hogy sikeresen jussanak haza, otthon egy finom vacsora, egy pohár ízletes bor, lehetőleg mérsékelten lehűtve, belehuppanni a kedvenc fotelba, és ami a legfontosabb, maradjanak velünk és hallgassák a mi zenéinket!” A rádiónak is általában igaza volt. Világosodni kezdett. A kitisztuló látképet tanulmányozva Simon nem ismerte fel a faluját ebben a településben, s egy kicsit összezavarodott. Hiszen le kellett térnie! Beletaposott a gázba, a kis autó motorja keservesen nyüszített, Simon állandóan belenavigálta magukat a legmélyebb gödrökbe, de nem figyelt erre, a táblákat leste: vadveszély, sérült úttest, sebességkorlátozás, a Rádió Expres adósávja, benzinkút három kilométerre. Hogy hol van, hogy merre van az otthona, nem mutatták a táblák. „És most következzen a szokásos telefonos játék.” Telefon. Simon előhalászta kabátzsebéből a mobiltelefonját. Kikereste a felesége számát, de mikor tárcsázni akart, eszébe jutott, hogy nem is tudja, mit akarna kérdezni. Hisz a felesége sem tudná megmondani, hol van. A következő letérőnél megint balra fordult, s most már gondolkodni kezdett. Vánkóc, Veréb, Kismise, ezek mellett már elhajtott, de nem volt még Vakác, Vérbő, Vérbánya, Masát, s hol a francban van maga Drvice? Talán be kéne telefonálnia a rádióba, hogy megmondják neki, merre kell mennie? A következő játékunk
