Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Szalay Zoltán: Két novella (A kávéfőző, Sokszorosítás)
Szalay Zoltán látszott, hogy viharfelhők gyülekeznek. Simon éppen szemberohant a viharral. Attól tartott, kis autóját az árokba löki egy szélroham. Erősen fogta a kormányt, még fogait is összeszorította. A várostól alig tíz kilométerre forgalomeltereléssel találkozott. Egyetlen rendőrautót látott, amely az út szélén állt, s két esőkabátba bugyolált rendőr posztolt mellette, igyekeztek a helyükön tartani az elterelésre figyelmeztető táblákat. Reggel, munkába menet még nem volt ez itt. Simon nem irigyelte a rendőröket, de emellett fel is dühödött rájuk, hisz így neki is el kellett hagynia a jól ismert utat, melyen járni szokott, hogy kerülővel menjen haza. Letért jobbra, ahogy a tábla is mutatta, Vonkovce felé. Ritkán járt erre. Az úttest valamivel rosszabb minőségű volt, mint a főúton, ezt most, az elemek pusztító tombolása közepette is észrevette, az autó nagyokat huppant, amint bele-belehajtott egy-egy jókora gödörbe. Nem tudta kikerülni őket, hisz alig látott valamit az útból. „Elterelés K. város és Drvice község között, közúti baleset miatt, az autósok a Vontovka felé vezető utat kénytelenek igénybe venni” - jelentette a rádióban most egy sörényes női hang. Miféle Vontovka? - morgott magában Simon, hisz Vonkovce felé vezet az elterelés. Emlékezett erre a falura. Vánkóc, így hívták a régi nevén. Innen származott egy nagyon régi barátja, akiről csak annyit tudott, hogy lovakkal kereskedett, s olyan jól ment neki az üzlet, hogy kiköltözött Amerikába, már jó néhány éve. Simon úgy emlékezett, San Fransiscóban él. Nem látta vagy húsz éve. Hogy is hívták? Közlekedési táblák: Vonkovce nyolc kilométer, Vrbany tizenkettő. Simon elcsodálkozott egy pillanatra: Vrbany, hisz ez Vérbő, ahol gyakran megfordult fiatalkorában. Milyen rég nem járt itt is! Aprócska község volt, de tele szép lányokkal. Igazán nagyszerűek voltak a vérbői bálok. Simon imádott akkoriban táncolni. Hajnalig pörgette a kislányokat, hogy aztán a legszebbet válassza ki valami ártatlan kis kalandra. Az ártatlan kis kalandoknak aztán gyakran a lányok itták meg a levét, emlékezett vissza mosolyogva, s neki elég sokan átkozták a nevét végül Vérbőn. Egyetlen konkrét emberre emlékezett innen. Veréby Ágostonra, akivel egyszer nagyon csúnyán összeverekedett egy bálban. Veréby Ágoston - igen, mert a falut is Verébnek hívták. Vrbany - Veréb. Néhányan, akik nem tudták kimondani a nyaka- tekerten átszlávosított nevet, Vérbányának nevezték. De hiszen az egyik kollégája vérbányai, jutott eszébe hirtelen Simonnak. Miklósnak hívják, s mindig a nagy vérbányai búcsúkról szokott mesélni. Állandóan hívta az embereket, hogy a legközelebbi búcsúra okvetlenül ugorjanak át, mert az náluk mindig fergeteges. Igaz, a falu maga picike, de ilyenkor sokan jönnek a környékről, és fergeteges szokott lenni a mulatság. Simon maga is megígérte, hogy egyszer átugrik Vérbányára. Csak a feleségével volt baj, őt nehéz volt ilyenekre rászedni, mióta megöregedett, elhízott és zsémbes vénasszony lett belőle. Miközben belemerült a gondolataiba, elhajtott Vánkóc mellett. Látta az üdvözlőtáblát. Isten hozta Vakácon, hirdette a tábla.
