Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: A magyar standard kialakításának útján (1)
NYELV ÉS ÉLET ilyen jelentése sohasem volt. Ezért nevezi a nyelvészet ezt a jelenséget jelentéskölcsönzésnek. A fentebb vizsgált elég tipikus példának a segítségével talán azt is könnyebben megértjük, hogy a különböző iskolatípusokhoz tartozó tanintézményekben működő pedagógusok is csak azért „tanítók” a legtöbb szlovákiai magyar számára, mert a szlovák nyelvben az učiteľ szó használatos az oktatást-nevelést foglalkozásszerűen végző szakember általános megnevezéseként, noha a magyarban ebben a vonatkozásán a pedagógus a megfelelője. Az učiteľ szó pedig - alaki szerkesztettsége alapján - a legtöbb itteni magyarnak a tanító-1 juttatja eszébe, ezért az učiteľ-nek ezt az általános vonatkozásújelentését ahhoz kapcsolják, nem a pedagógus szóhoz. A magyar nyelvben a tanító szóval az iskolákban pedagógusi tevékenységet végző személyek közöl csak az általános iskolák alsó tagozatában működő tanerőket nevezik meg. Megjegyezzük, hogy a tanító szó ’pedagógus’ jelentésben való használatának zavaró, sőt kellemetlen következményei is voltak, olykor még ma is vannak. A szlovák oktatási szervek az učiteľ szó jelentése alapján - de nyilván bizonyos „egységesítési szándékkal” is - általánosították a súdruh učiteľ megszólítást, s ennek mintájára még a magyar középiskolai tanárok megszólításaként is a tanító elvtárs „magyar megfelelőt” rendelték el. Természetesen a tanárok degradálva érezték magukat, s hábo- rogtak emiatt. Bizonyos közös oktatásügyi rendezvények nevében - szlovák minta a- lapján - még ma is gyakori a tanító szó valamilyen formában, pl. deň učiteľov:tanítók napja vagy tanítónap (helyesen: pedagógusnap)', okresná porada učiteľov:járási tanítói gyűlés (helyesen: járási pedagógusértekezlet); stb. Ezek nemcsak zavaró, hanem kiközösítő jellegűek is, arról nem is szólva, hogy inkább a nyelvi különfejlődést, mintsem az egységesítést segítik elő. Elérkeztünk ennek az írásnak ahhoz a részéhez, ahol hangsúlyoznunk kell, hogy az eddig vizsgált szlovakizmusok használatát, sőt a későbbiek során tárgyalandókat sem minden szlovákiai magyarnak szándékozunk most hibaként a fejére olvasni — noha minden olvasó vonhat le a maga számára az itt ismertetett hibákból tanulságot -, hanem csak azoknak, akiket a standard nyelvváltozat zászlóvivőinek tartunk, s a következőkben elsősorban olyan példákra, gyakorlati esetekre szorítkozunk, amelyeket ők: az újságírók, szerkesztők, rádiósok követtek el. Az egyszerű nyelvhasználótól nem várhatunk csodákat, s némelyek - a szükséges nyelvi képzettség nélkül - nem is képesek e jelenségek differenciáltabb megítélésére. De az újságíróktól, a televízió, a rádió és a kiadók munkatársaitól, sőt a pedagógusoktól s a magyar művelődés területén dolgozó szakemberektől is elvárható ennyi nyelvi ismeret - már csak a magyar és a szlovák nyelv kellő színvonalú használata végett is. Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában az ötvenes évek óta - tehát hatvan éve - folyik a körülményekhez képest szervezett, hol intenzívebb, hol kisebb hatásfokú (pl. napjainkban) nyelvművelő tevékenység, de a nyelvi fejlődés tekintetében - különösen a szlovakizmusok felfedésének, megítélésének és elkerülésének kérdésében - aránylag keveset mutattak fel mind a régi rendszernek a nyelvileg és általános műveltség szempontjából gyenge káderei, mind pedig az új rendszernek műveltebb és szakmailag képzettebb újságírói. El kell viszont ismernünk, hogy a mai újságírók cikkei - különösen a kommentárok, jegyzetek, riportok, beszél
