Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: A magyar standard kialakításának útján (1)
NYELV ÉS ÉLET Magyarországon is vannak erősen nyelvjárásos vidékek és egyének, de az általános és a középiskolák elvégzése után már nem jelent a fiataloknak hasonló gondot, hogy ilyen pályára lépjenek. Nem, mert a középiskolások nagy része kollégiumban lakik, s ezek a diákotthonok a nyelvhasználat vonatkozásában a kohókhoz hasonló szerepet töltenek be: a városi és falusi tanulók vegyes környezetében hamarabb egységesül a diákok nyelvhasználata a standard irányában, mint nálunk a faluról bejáróké az azonos nyelvjárást beszélő osztályközösségekben. Az ottani középiskolás szabad idejében még a városban is inkább a standarddal találkozik, az itteni bejáró meg nyelvjárásos környezetébe tér vissza délután. Tapasztalataim szerint - kilenc évig diákoskod- tam Sárospatakon - a palóc vidékiek zöme már az érettségiig át tud váltani a standardra (emellett otthon a vakációk idején gond nélkül használja nyelvjárását); akinek pedig ez nem sikerül (ilyen is van), az olyan pályát választ, amelyre anyanyelvén tanulva, specifikus nyelvhasználati követelmények nélkül felkészülhet. A mi fiataljainkra - a néhány, éppen specifikus nyelvi követelményeket támasztó pálya mellett (mint pl. a színészi, bemondói, pedagógusi, lelkészi) talán a közgazdaságin kívül (a komáromi Selye János Egyetem fennállása óta) csak a szlovák nyelven való tanulás lehetősége jöhet számításba. S még egy lényeges különbség a magyarországi diák és a szlovákiai magyar diák standardkialakítási lehetőségei között: a magyarországi diák - mint egyén - a szűkebb iskolai és a tágabb városi környezetében a már kialakult standardot sajátítja el, a szlovákiai magyar diák ellenben egy kialakulatlan, bizonytalan, feltételezett, sokszor inkább szubstandardnak minősíthető regionális standard nyelvváltozatot kénytelen elsajátítani standard címén. 3. A SZLOVAKIZMUSOK SZÓHASZNÁLATUNKBAN Ebben a fejezetben természetesen a szlovákiai magyarok standardkialakításáról lesz szó, s ezzel kapcsolatban azokról a szlovakizmusokról, amelyeket a kétnyelvűség folytán nemcsak a magyar nyelv szubstandard (kevésbé igényes: nyelvjárásos és szlovák hatásokat tükröző) változatába, hanem a standard nyelvváltozatot igénylő közlésekbe is belekevernek funkciótlanul, sőt anélkül, hogy ezt tudatosítanák. (S természetesen a nyelvjárások sem mentesek tőlük.) Mint már említettük, a szlovákiai magyarok 1920 óta - kb. 6 év kivételével - szlovák (és cseh) többségű társadalomban élnek, közvetlenebb - de nem közvetlen - nyelvi kapcsolatuk csak az utóbbi években van az anyaországgal; voltak évek (1945-1948), amikor a két közösségre inkább az elszigeteltség volt jellemző, mintsem a kapcsolat. Senki sem csodálkozhat tehát azon, hogy a szlovákiai magyarok sokkal több nyelvjárási - nemcsak népies, hanem táj nyelvi - elemet használnak anélkül, hogy azt tudatosítanák, de ezeknél sokkal veszélyesebbek az olyan jellegű szlovakizmusok, amelyek idegenszerűségükkel nem hívják fel a nyelvhasználók figyelmét igazi mivoltukra. Gyakran csak akkor bizonyosodnak meg arról, hogy a magyarnak vélt szövegüknek mégis idegen értelme van, amikor az anyaországiak - udvariasan vagy csodálkozva - tudomásukra hozzák, hogy nem értik, mit mondanak.
