Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Aich Péter: Magány (elbeszélés)
Aich Péter kérdezte egyszer, de kitérő választ kapott, így többé nem pedzette a dolgot, férfi a- zonban minden kétségen kívül hiányzott a házban, Hans utólag vette észre, hogy a- karatlanul ő csöppent ebbe a szerepbe, Álla már régen nem mondta, mi a teendő, tudta-látta azt magától is, megértették egymást szó nélkül. így változott meg lassan, észrevétlenül a mosoly is, már nem csupán emberség és hála volt abban, többről szólt, a kölcsönös bizalomról, s Hansnak úgy tűnt, ha vasárnap nem jöhetne ide dolgozni, rettentő sivár lenne megint az élet. Egyszer aztán, amikor dolga végeztével újra az a bizonytalan, sejtető mosoly volt jutalma, ismét előhozakodott azzal, ami a kezdetektől fúrta az oldalát: hol van Borisz Ivánovics, mi lett vele, de Álla gyengéden ajkával zárta le ajkát, még mielőtt végigmondhatta volna a kérdést, ne kérdezd, mondta, jobb, ha nem kérdezed, s Hans értetlenül nézett, szeme a megtestesült kérdőjel volt, a lány pedig a férfi fejét a vállához szorította, átölelte, szorosan, hosszan. Mondd, papa, te csak tudod, a lányok mind ilyenek, vagy csak nekem tűnik másnak? Te miért választottad a mamát, mi volt az érv, a döntő tényező, mit mondtatok egymásnak, amikor még beszélni lehetett, s mit ér a szó, amikor tilos, vagy veszélyes, mit ér a szokás, a hagyomány s a háttér, ér-e egyáltalán valamit, elég-e a vak bizalom, s hogy lehet élni ezzel? Álla és Hans egymás nyakába borulva állt a konyha közepén, csüngtek egymáson, cseresznye a fán, mintha tényleg együtt nőttek volna, mire beérik bennük a gondolat, tolvaj hordák törnek be, fölemésztik a termést, később még nevettek ezen, mert sutyiban munkára fogni foglyokat lehetett, de komázni velük tilos, faj helyett az osztálykérdés itt. A tábor egyébként ritkult, elvittek embereket, ki tudja hova, arról volt szó, már nincs munka, persze, az erdőt tönkretették, másutt kell a munkaerő, meg arról is, hogy hazaküldik, istenem, Sepp, hallod-e, látod-e, korán mentél el, túl korán, ám oly bizonytalanok voltak a hírek, vagy inkább híresztelések, nem lehetett tudni, mi ebben az igazság. Hans nem sokat törődött ezzel, vasárnapjainak örült, inkább attól tartott, mi lesz, ha őt is elviszik, kérdezetlenül, újra, mint akkor, mi itt a különbség, néha már hétköznap is begyalogolt, s most, hogy a tábor fölszámolóban volt, azt is megengedték, hogy a faluban lakjanak, de persze a falut elhagyni szigorúan tilos, néhány ügyeskedőnek még házat is sikerült szerezni, a falusiak természetesen nem nézték jó szemmel, nem a foglyok miatt, hanem mert veszélyes volt, híre ment, hogy lecsuktak egy helyi lakost, amiért imperialista összeesküvést szőtt és kémkedett, ami, ugye, egyértelmű hazaárulás, hogy miről volt szó, azt nem lehetett tudni, mert nem volt ott helyben semmi olyan, aminek világgá kürtölése fordíthatott volna a történelem kerekén, a szerencsétlen csak együtt ivott egy fogollyal a kocsmában, s berúgtak istenesen, néhány széket össze is törtek, Álla viszont kieszelte, hogy Hans kiépíti a fészert, csinál belőle egy ügyes szobát, akkor itt lehet, senki sem mondhat semmit, azt sem, hogy a házába engedte, a- mit, ha szó szerint vesszük, amúgy sem mondhattak volna, hiszen a ház nem volt Álla birtoka, kiutalták neki, amikor idejött, ennyit elárult, meg föltehetően az öregasszonynak, aki szintén ott lakott. Egyébként a lány nem sokat beszélt erről, csak
