Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Aich Péter: Magány (elbeszélés)
Magány ta a szél, persze mindez elméleti okoskodás, azaz fölösleges buta beszéd, a bíróság errefelé tévedhetetlen, hiszen maga a párt irányítja, ahogy ezt már régebben megtudta, az ítélet tehát visszavonhatatlan, mindig akadt, amiért példát kellett statuálni. Mindazonáltal csakhamar új parancsnok érkezett, s ki tudja, talán neki köszönhetően, vagy amiért a háborúnak vége, bizonyos lazítások léptek életbe, előbb megritkultak az őrök, végül pedig amolyan felügyelő, rendőri minőségben fontoskodtak, amit tulajdonképpen már korábban is megtehettek volna, hová a csudába lehetett volna innen szökni. A győzelem tiszteletére, iróniából vagy agitációs szándékkal, azt nehéz lett volna megállapítani, mindenki kapott egy utalványt egy pohár italra, amit a falubeli kocsmában lehetett beváltani, most már oda is el lehetett menni, a falusiak ekkor már nem köpték le, inkább üzleti-szolgáltatási kapcsolatba léptek, óvatosan persze s föltűnés nélkül, a foglyokkal, akadt közöttük néhány ü- gyes szakember. Nem nagy dobás volt a kocsma, de mindenképpen változatosság, azért ment oda néha, az épület sarkához támaszkodva s egy szál poharat szopogatva, hogy azért teljen az itt tölthető idő, s maradjon még egy-két apró korty későbbre is. A falusiak megnézegették, de beszédbe csak suttyomban elegyedtek velük, nem lepődött hát meg, amikor valaki megszólította, téged hogy hívnak, hallotta, amint a kocsma falát támogatta, s körülnézett, vajon ki szólt, s kinek. De nyilván nem hozzá szóltak, mert senki sem fordult feléje, pedig a hang közelről jött, csöndesen, egy apró termetű személytől, aki háttal állt hozzá a kocsma mellett. Megkockáztatta mégis a választ, szintén csöndesen mondta a hát felé, Hans, Hans vagyok. Én vagyok Álla, fordult most félig feléje az apró termet, kövess. Hans már tudta, mi a konspiráció alapkövetelménye, ráérősen kiitta maradék italát, s távolról, mintha csak sétálna, követte Allát, apró, szőke nő volt, s fiatal, de mert nem látta a szemét, Hans kissé elbizonytalanodott, vajon mi lesz ebből. Álla betért egy házba, nyitva hagyta az élőkért kiskapuját, ami annyit jelentett: gyere ide utánam, hátrakerült az udvarra, ott váratlanul eléje perdült a lány. Tudsz fát vágni, kérdezte, hát persze, évek óta mást sem csinál. A fészerben volt a fa, a fejsze, minden, ami kellett, nem kérdezett, nekilátott. Nemsokára újra megjelent Álla, forró teát hozott, s jólesett az. Borisz Ivánovics, kockáztatta meg a kérdést Hans, mi van vele, csak igyál, mondta Álla, majd hozok még, Hans pedig aprította a fát, rendbe rakta, ne heverjen szanaszét, akkor jött újra a lány, halvány, alig észrevehető elismerő mosoly jelent meg az arcán, gyere, mondta, egyél, a konyhában egy tányér levest tolt eléje, jóízű, sűrű és meleg volt, Hans évek óta nem evett ilyen finomat, a lány gyönyörködve nézte, mint ízlik. Bármikor jössz, itt találsz, mondta, s kituszkolta az ajtón, persze amúgy is csak vasárnapról lehetett szó, akkoriban vasárnap már nem dolgoztatták. Mindig akadt valami: fát vágni, a kertet fölásni, krumplit kapálni, a tetőt rendbe szedni, s mindig volt érte leves, főzelék, még só is a krumplira. Most már mások is bejártak így a faluba mellékkeresetre, naturáliákért dolgozni, de ez mégis más volt, mert mosoly is járult hozzá, Álla egy öregasszonynyal lakott a házban, ám az nem derült ki, kicsodája, micsodája, Hans ugyan meg
