Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Aich Péter: Magány (elbeszélés)
Magány mindegyikből kivett egy krumplit, odaadta Hansnak, s visszacsomózta a zsákot, na, most megyünk tovább. Hans ösztönösen körülnézett, teljesen fölöslegesen, hiszen nem láthatta senki e pusztaságban, csak szél jár erre, az meg süvít, zúg, fütyül, tombol, de nem beszél, gyorsan zsebre vágta hát a váratlan ajándékot, megfőzni nem tudja majd, de így is kincset ér, az ebédről nyilván lemaradt már, meglepődni s hálálkodni azonban nem ért rá, Borisz Ivánovics türelmetlenül intett, indulj már, ejnye. A táborban becipelte a zsákokat a raktárba, félretolta a kordét, s ment dolgára. Ekkor tört meg ajég. Sepp egy félreeső helyen a zsebébe nyúlt és Hans kezébe csúsztatta aznapi ebédadagját, sikerült megmenteni, mondta, s már ment is volna, várj, mondta Hans, nesze, s odanyújtotta az egyik krumplit, amit az őrtől kapott. Olyan volt ez, mint egy hullócsillag, ajándék-tünemény, kívánj magadnak valamit, s teljesül talán, ha történetesen odanéz akkor valaki, nem tűnik föl semmi, valószínűleg Hans és Sepp sem vett észre semmit, eltompultak, akár az elhasznált kés, csak a zsebbe rejtett kincs melege sejlett, távoli üzenet. Nemsokára azonban Sepp megbetegedett, ami szintén nem volt különös, a napirendhez tartozott, hogy valaki kidőlt, csakhogy Sepp állapota rohamosan rosszabbodott, annyira legyöngült, hogy már az ételadagjáért sem tudott elmenni. A kórházbarakkba akarták vinni, de Hans nem engedte, azaz Borisz Ivánovicsnál sikerült elérnie, maradjon Sepp a helyén, ő majd gondoskodik róla, az ételét elhozza, Borisz Ivánovics adjon bu- máskát, arra majd adnak neki Sepp számára is. Haza szeretnék menni, suttogta Sepp lázálmában, hát persze, mondta Hans, majd megyünk, mindnyájan megyünk, előbb meg kell gyógyulnod, nem, súgta Sepp, haza, haza akarok, haza, Hans ráborította saját pokrócát, ő a kabátjával takarózott, papa, mit csináljak, nem tudok rajta segíteni, meddig ér a kábulat. Borisz Ivánovics néha bejött, körülnézett, lepecsételte a bumáskát további két napra, még azután is, hogy Sepp meghalt, Hans két adagot evett egy hétig, a lelki üdvödre, bajtárs. Ám a levegő már nagyon terhelt volt, s Borisz Ivánovics azt mondta, tovább lehetetlen titkolni, nagyon sajnálja, valahogy a szívébe zárta Hansot, pedig a krumplihistória nem is volt olyan lényeges, tulajdonképpen nyugodtan ráfoghatta volna, csak hát Borisz Ivánovics nem fogta rá, nyilván nem azok közé tartozott, akik örömből rugdosnak, ezt a foglyok is értékelték, alatta minden simábban ment, mikor pedig alkalmanként krumpliért, szalmáért vagy egyébért a faluba kellett menni, Borisz Ivánovics mindig Hansot vitte, félúton visszafelé adott két krumplit, sőt egyszer egy kocka cukrot is, jókora darab újságfoszlányba csomagolva. Hans az édességet eltette vasárnapra, majd este a munka után az újságdarab tanulmányozásába fogott, egyik oldalán nagy kép volt, asszonyok, gyermekek, s egy halott férfi a győzelmes hadsereg őrizetében, valahogy ismerősnek tűnt a háttérben az utca, a ház, hol lehet ez, ejnye. A képaláírás arról szólt, hogy a fölforgató elemekkel nem gatyáznak, vajon ki ez a civil, aki vértócsában fekszik. Megforgatta a képet, hogy holt szemébe lásson az áldozatnak, és megdermedt. Papa, te vagy az? Miért adta ezt neki Borisz Ivánovics? Ez nem lehet szándék, vagyis, persze, hogy szándék, mert itt semmi hír, a győzelmi és építési
