Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Aich Péter: Magány (elbeszélés)
Magány esetleg, morogta Hans papája, nem kell elsietni, te most inkább tanulj, majd később, az endzíg után, ugye, érdeklődött Hans, de a papa nem méltatta válaszra, csak annyit mondott, tanulj, fiam, ember légy Hallod, motorkeréken jöttem, ismételte Hans, marha, szólalt meg lassan Fritz, minek, Hans mintha már hallotta volna ezt, nagyon régen lehetett, talán nem is most van itt, a fölvillanó emlék megdermedt, csakúgy, mint minden más, jó napot, mondta Hans, marha, szidta meg Fritz, miért nem heilezel az apámnak, állókép a távolból, már dér lepte el, köd takarta, láthatatlanná vált, elfelejtett rémálom, az alkonyodó nap szikrát vetett a hóban. Sokan voltak a táborban, s Fritz az egyetlen, akit régebbről ismert, ez eleinte közelebb hozta őket egymáshoz, bár lényegében azzal merült ki e kapcsolat, hogy Fritz lemarházta Hansot, amiért motorra ült és a frontvonalra hajtott ahelyett, hogy hazament volna, ami azért némileg meglepő volt, mert apja elvhű és lelkes rajongó lévén önként jelentkezett szolgálatra, Hansot viszont kérdezetlenül vitték, ami végső soron egyfene, te vagy hülye, mondta Hans, korábban kaptak volna el, mint ezek itt, na és, vonta meg vállát Fritz, eltévedtél a hóviharban, majd később, mikor már agymosással próbálkoztak náluk, hogy megfordítsák, hozzátette, hogy úgysem a te háborúd ez, láthatod, de Hans kitartott véleménye mellett, hogy Fritz dilis, agyára ment a fogság, ő maga pedig nem az úristen, hogy ezen változtatni tudjon, persze semmi köze az egészhez, mégis az én életem forog kockán, és otthon a papa, rá úgysem lőnék, azok otthon lőnék le és engem is. Aztán Fritz elkerült, azt rebesgették, iskolázásra vittek néhányat, de ki tudja, mennyire megbízható információ ez, sosem lehet tudni, egyébként is úgy bánnak itt velük, mintha tárgyak lennének, hasznos vagy használhatatlan eszközök. Közben pedig mindig újra a papa, ugye nem haragszol, hogy a motorra ültem, ha meg „eltévedek”..., hova jutok akkor, az ember végezze kötelességét, ugye, ám a kötelesség sem jó mindig, papa, csak túl kell élni, ez az igazi kötelesség, rühvel, tetűvel, csontig fagyva s lefogyva, de túlélni, papa, túlélni. Hetekig ültek a fűtetlen vonatban összekuporodva és szótlanul, mert beszélni tilos volt, meg miről is beszélne ezekkel itt, mindenki fázott és mindenki éhes volt, mi van ezen megbeszélni való, igaz, néhány vadóc harcias megjegyzést tett, az endzíg után bezzeg megbánják még, de nem hallgattak rájuk, senki sem hallgatott rájuk, begubóztak, egymáshoz bújtak egy csöppnyi meleg miatt, mégis mindenki önmagára hagyva, aztán a végtelen közepén megállt a vonat, kiterelték őket, s gyalogoltak vagy fél napot kilyukadt bakancsban a faluig, a lakosok sorfalat álltak, zászlókat lengettek és leköpdösték őket, papa, jó, hogy nem látod ezt, otthon ugye melegebb van. Ami azután következett, azt Hans nemigen tudta rendszerezni, oly egyformán s egyhangúan telt az idő, néha Fritz jutott eszébe meg a parancsnok, kósza gondolat lehetett, mert ez már később történt, a parancsnok is más volt, az emlékek valahogy összekuszálódtak a jelennel, szóval nem volt képes a fejében helyrerakni, hogy mit mondtak neki, igavonó állat lett, megfeszült, ha ostorral nógatták, azon túl csak enni s inni, ha volt mit, s aludni, ahogy lehetett, a gondolat fölösle
