Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: „a lapok között kiterítve” (Sigmond István: Varjúszerenád című regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE mellyel talán a mi megnyugtatásunk is célja: „Nem szeretnék más világba születni; ugyanoda szeretnék, ahová születtem”- mondja Fonod Zoltán, vállalva utólag is azt a küzdelmet, gazdag életutat, mely mögötte áll. „A szülőföld élménye, emléke, varázsa - más tájak óceánjaiban is - egy életen át elkísér bennünket. „(...) az alma mater emléke azonban kitörölhetetlen, s az is marad, amíg emlékezünk és emlékezhetünk...” - olvassuk vallomásos üzeneteit. Fonod Zoltánnak, ahogy irodalomtörténészi és -kritikusi munkássága, úgy szerkesztői munkája, publicisztikai írásai, riportjai, helyzetjelentései, kommentárjai, vezércikkei is mind a valóságban gyökereznek. Kisebbségi létünk, a megmaradásunkért folytatott küzdelem fájó és reményteljes eseményei, lélekszaggató történelme adják meg az alaphangját szinte minden írásának, szellemisége fundamentumát pedig a magyarnak lenni, magyarnak maradni parancsa. Méltó kötetet kaptunk Fonod Zoltántól arra nézve is, hogy ne felejtsük a múltat, őrizzük annak értékeit, és arra nézve is, hogy fogékonyak legyünk önérzetes jövőnk kialakítására. Fonod tanulmányai, elemzései, interjúi lenyűgöző tájékozottságról árulkodnak. A kötet - mint egy pergő, izgalmas történelemkönyv; rendező és átrendező elve kitűnő színvonalú írásokból teremt egy új minőséget. A szerző nemcsak szereti a publicisztikát hanem meg is szeretteti olvasóival. (Madách-Posonium, Pozsony, 2005, 382 old.) L. Erdélyi Margit Vendégkritika „a lapok között kiterítve” (Sigmond István: Varjúszerenád című regényéről) Nem könnyű egy regénypályázat első díjas alkotásáról írni. Itt és most, még inkább, nem. De ha már így hozta a sors, egyetlen megoldás látszik célravezetőnek, ha úgy olvasom, s úgy írok a Varjúszerenádró\, mintha ez is csak egy regény lenne a sok közül. Pedig nem az. Csakhogy nem az első díja miatt nem, hanem mert a bele foglalt világ és a belefoglalás módja különlegessé, rendhagyóan egyedi alkotássá teszi. Sigmond István korábbi prózájának, novellásköteteinek (kezdve az 1969-es Árnyékot eszik a víz címűtől), regényeinek (Egy panaszgyűjtő panaszai, 1971, Szerelemeső, 1979, Félrevert harangok, 1987) ismerői számára, természetesen, nem előzmények nélküli ez a mű. Nem ebben a regényben találkoznak először az író végletesen kiábrándult világ- és emberképével, metafizikai szkepszisével, abszurd-
