Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: „a lapok között kiterítve” (Sigmond István: Varjúszerenád című regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE groteszk látásmódjával, múlt és jelen, valóság és képzelet síkjainak egymásba játszására egyidejűleg alkalmas belső monológjaival, hol filozofikus sűrítettségű, hol líraian oldott nyelvi kifejezésmódjával, győztesek és vesztesek egymást feltételező viszonyának, az erőszaknak (azon belül gyakorta a szexuális erőszaknak) való kiszolgáltatottság, a leépülés, a pusztulás megjelenítése iránti írói hajlamával. Különösen a két legutóbbi novelláskötetből (És markukba röhögnek az égiek, 2003, Csókavész, 2006) ismerős, a fentieken túl, több regénybeli motívum, helyzet, kép, mondat, de éppen az új regényforma révén sikerül a szerzőnek, mindenféle önismétlést elkerülve, egy, a saját életművén belül is egészen új, s talán a korábbiaknál is értékesebb minőséget teremteni. A regényben végig egy fiatal, a felnőttkor küszöbén álló lány beszél hozzánk, pontosabban nem hozzánk, hanem korábbi életének meghatározó szereplőihez, többnyire Apához, majd, miután előhívja a maga számára, időnként Négyujjhoz, Angyalarcúhoz, a kamaszkori szerelméből teremtett alakhoz, legvégül a visszhanghoz, de van úgy, hogy maga sem tudja kihez („Mondja csak, kicsoda maga?”) és olykor önmagához is („Ezt kimondta? Ezt én mondtam.”) - s leginkább önmagában beszél, hang nélkül, ha máshoz is. Ez a hangsúlyosan megformált, a hagyományostól eltérő narráció (mert a beszédtevékenység eredménye végül is, természetesen, jelenkori és múltbeli életének elbeszélése lesz), célirányos belső monológ (ami olykor párbeszédeket is reprodukál) egyrészt a lány nyomorult helyzetének, gyakori egyedüllétének, társas magányának szükségszerű következménye, másrészt a tudathasadás közeli állapotának - sajátos egy tudatregény ez - nyelvi artikulálása. A beszéd által a másikhoz való odafordulás, még ha képzeletbeli is („Hatalmas úr a képzelet, minden valóssal felér.”), menekülés is a magányból, a hang, ha csak belső is, a csend, mely körülveszi, megtörése is. Mindezeken túl vagy akár mindezek előtt, mivel alapvetően az Apához szól, a lány bosszújaként is értelmezhető beszéde, azért számol be jelenkori életének minden részletéről, hogy fájdalmat okozzon neki: „nagyon akartam, hogy az én szememen keresztül Apa is lásson. Amikor kenyeret szel, a kenyérben szelje darabokra a testem, amikor a farkasok elől menekül, látnia kell, hogy engem vetett eléjük eledelnek, amikor kinyitja az énekeskönyvet, feküdjek a lapok között kiterítve, s ahogy énekli a strófákat sorban, nézze végig, ahogy engem gyaláznak meg minden sorvégen.” Az Apa ugyanis a korábbi alávalóságai betetőzéseként eladta a falu szépének nevezett lányát egy idegennek (akit a lány Leendőként említ, talán azért, mert úgy tudja, hogy az feleségének vette meg őt), egy korsó vízért, ami akkoriban falujukban a legnagyobb kincsnek számított, mert elapadtak a kutak és időtlen idők óta nem esett az eső. A regény jelen idejében a lány konkrétan meghatározhatatlan térben és időben él egy ház egyetlen szobájába zárva, ahol nap mint nap arra vár kisminkelve, kötelező, „megadom magam neked” pozitúrában (hason fekve, fejét a padlóra szorítva, fenekét megemelve), hogy Leendő „használja” a testét. Időnként átengedik
