Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Z. Németh Zoltán: Porceláncukorka (regényrészlet)
Z. Németh István A fekete bőrű fiatalemberek széles mosollyal Borihoz léptek.- Torá II Abbé - mondta az egyik. - G’nudulu!- Tob L’arábié - mondta a másik. - G’nudulu!- A’Lébiro Táb - mondta a harmadik. - G’nudulu! Waku-waku! Bori azt hitte, hogy menten elájul.- Milyen nyelven fognak ezek szavalni? A második emeleti előadóteremből türelmetlen moraj hallatszott. Ráadásul Bori mobilja megint gyászindulni kezdett.- Ez nem az én napom - emelte füléhez a készüléket.- Nem is csoda - mondta Tábé, és sorban kezet fogott a vigyorgó fiatalemberekkel. - Na? Ki az? Csak nem az őseredeti költő került valahonnét elő?- Dehogyis. É az.-É?- Az igazgató. Tajtékzik a dühtől. Azt mondja, ha azonnal nem kezdjük el a műsort, akkor botrányok és nyakak kitörésével számolhatunk.- A botrányt már nem kerülhetjük el - vélte Tábé csak az a kérdés, mekkora lesz és kit sodor magával. Amúgy a szavalatok miatt én nem aggódnék. A közönségnek látvány kell, minél egzotikusabb ökörködés, amin kitombolhatja magát. A versekből pedig se így, se úgy nem értene fityfenét se. Akkor meg nem mindegy?- Gyerünk az emeletre! - adta ki Bori a parancsot, mire egy-két hajtincse ismét elszabadult, és harciasan rugózni kezdett a folyosó kitárt ablakai miatti huzatban. - Vágjunk bele. Ekkor hirtelen megtorpantak és füleltek. Úgy tűnt, mintha az utcáról egyre hangosodó, dühös kiáltozás hallatszana. Bori kihajolt az ablakon. A bejárat előtt legalább ötven ember álldogált, rázták az öklüket és elégedetlenségüknek adtak hangot. „Ez hallatlan! Pimaszság! Felháborító!” - hallatszott egyre artikuláltabban. A transzparenseken ilyen és ehhez hasonló feliratok virítottak: „Ami jár, az jár!”, „Ma itt valakinek mennie kell!”, „Kelj fel és járj!”, „Az igazság idelent van!”, „Ide nekünk a megígért lírát!” Bori egy pillanatra megdöbbent. Álmában sem gondolta volna, hogy egy író-olvasó találkozó manapság ennyi embert mozgathat meg, s a kívül rekedtek i- lyen elkeseredett tüntetésbe fognak. Leszólt az odalent ácsorgóknak.- Emberek, értsék meg, hogy könyvtárunk előadótermének ülőhelyei véges számúak!- Az anyád is! - jött a goromba válasz, s egy kavics éppenhogy homlokon nem találta Borit. Erről A fel-feldobott kő című vers jutott eszébe, de aztán valahogy erőt vett foglalkozási ártalmán, és békülékenyebb hangnemre váltott.- Jöjjenek fel, jóemberek! Nem hagyjuk ki magukat sem! A lentiek mintha eszüket vesztették volna, eldobálták a transzparenseket, a vasvillákat, a villamosbérleteket, s egymást félrelökve és gondosan eltaposva igyekeztek bepréselődni a szűk bejáraton.
